Kéttagú rendőrörs járőrözik a zömében színesbőrűek lakta külváros utcáin. Egyikük eszes, a másik beszél spanyolul. Szolgálnak, védenek, és mindezt lekamerázzák. Aztán véletlenül felingerlik a mexikói drogkartellt, azok meg vérdíjat tűznek ki a fejükre.
A Los Angeles-i rendőrség krónikásának felcsapott David Ayer legújabb filmjében az elcsépelt zsaruműfaj számos unalomig ismert toposzából gyúr friss anyagot, és ha a cselekmény meglepő fordulatai nem elégítenék ki a vájtszeműt, a rendező új elbeszélési formával kísérletezik a zsáner vénséges keretein belül. Alapjában véve kétfajta narratívát ötvöz sikerrel, amikor a klasszikus történetvezetést bolondítja meg a javarészt horrorműfaji "found footage" álrealizmusával. Mivel a digitális képrögzítők forradalmi világát éljük, és az Y nemzedékben már jószerivel akad törvényszegő, kamerát tesz rendőr és bűnöző kezébe egyaránt, majd remek szerkesztésű képsorokkal pörgeti fel ezt az újfajta rabló-pandúr játékot. Azonban mindez meddő vállalkozás lenne, ha karaktereit nem bízná tehetséges színészekre, és nem adagolna hozzá némi morbid sokkot. Jó iparosmunka tehát, hiszen Ayer ezúttal épp a szükséges legkevesebb pátosszal dolgozik, mely amúgy gyakran kíséri az amerikai rendfenntartó erők küzdelmes harcát filmen.
Mit tesz valójában David Ayer, és miért a dicsérő szavak? Los Angeles külvárosának bűnös-piszkos sikátoraiba beküld két szerethető egyenruhást, és fogja az Egyesült Államokban oly népszerű Zsaruk (Cops) dokusorozatot, valamint a Southland járőrdrámát, házasítja korábbi filmjei néhány sikerültebb elemével, a nézőt pedig berántja a különféle kézi és fegyveres harcok páni félelmébe. A zsaruk egyike, a fehér Taylor (Jake Gyllenhaal) felsőiskolai tanulmányokat végez, házi feladat gyanánt saját munkáját dokumentálja, így hát apró kamerákat szerel önmaga és társa, a mexikói származású Zavala (Michael Peña) ingzsebére. A két kis készülék kiegészül egy kézikamerával, negyediknek ott a radarcam, s a két rendőr napi rutinja immár minden szögből látszik. Akkor is, ha banális hívások futnak be, de néha puszta kíváncsiságból kiszállnak helyszínekre, és hol egy nagydarab piti bűnözővel verekszenek meg, hol pedig feldarabolt hullákba botlanak. Amikor éppen nem fenyegeti közvetlen veszély őket, a járőrautó szűk légkörében beszélik ki családi gondjaikat, vagy fergeteges szópárbajban osztják ki a magánélet intim részleteit.
A környék különféle bandák háborús helyszíne, mexikói és afro-amerikai csoportok vívnak örökös hatalmi csatát, és mindig akad közöttük egy fiatal, aki valamilyen készülékkel lefilmezi a fegyveres támadást. Néha azonban a kamerát is találat éri, ekkor viszont kénytelenül, észrevétlen váltással a végső, láthatatlan rendezői szemmel kell néznünk. Három másik esetben veszi "szándékosan" kézbe Ayer a gyeplőt: a felhőkarcolók uralta belváros fölött átrepülve, és általában rögtön ezelőtt; amikor a főhős egyedül vagy barátnőjével kettesben otthon tartózkodik; illetve a zárójelenetben. Mindezek a film szubjektív testének némiképp idegen összetevői, ki is lógnak a sorból, de ha mást nem, legalább rövid pihenőt biztosítanak az erős idegzetű nézőket is próbára tevő események pörgése során.
Ayer korábbi filmes munkáiból, különösen a Kiképzésből (Training Day) és Nehéz időkből (Harsh Times) emel át ide pár remekül alkalmazható összetevőt: két akciódús jelenet között a történetet mindig egy újabb szintre emeli az egyik helyszínről a másikra autózó partnerek tréfálkozó párbeszéde, ugyanakkor ez a karakterfejlődés helye és ideje, nem az utca, és nem a vérontás. A mexikói drogkartell fenyegető árnyéka viszont valamivel sötétebb mint az orosz maffiáé a Kiképzésben, és a Nehéz időkből hozott bárminemű tragédia itt hitelesebb.
Kétségkívül ez Ayer eddigi legsikerültebb vállalkozása, és a két színész ugyancsak itt játssza el élete szerepét. Úgy tűnik, a "talált felvétel" álrealizmusa kellett a jó pár éve haldokló hollywoodi zsarus műfajnak. Jönnek még hasonlók.
