Az egyik legismertebb klasszikus terrorszervezet kialakulását, tombolását és lassú kimúlását meséli el nekünk igazi német tárgyilagossággal és alapossággal, az új német filmre oly jellemző kíméletlen történelemszemlélettel Uli Edel, 149 percben.
Kis európai terrorizmustörténet
Mondhatnánk azt is, hogy a terrorizmus és az anarchia kéz a kézben jár, ha nem félnénk a politikatörténészek és filozófusok elsöprő haragjától. A politikai érdekérvényesítés megjelenése azonban mindenképpen az első anarchistacsoportok tevékenységének megkezdésével hozható összefüggésbe, szinte napra pontosan. A XIX.században Sziszi királyné, illetve II.Sándor cár elleni sikertelen merényletek jelentik a kezdőpontot, de ha a sikerhez ragaszkodunk, akkor Gavrilo Princip szarajevói akciója lehet a "nyerő": ennek eredménye volt az első világháború. A modern terrorizmus azonban az 1960-as évek forradalmi légkörében született meg. Két fő csapásiránya van: az egyikbe az IRA, ETA meg a többi, tevékenységüket szeparatista törekvéseikkel indokoló csoportok sorolhatók, ezek ideológiája a lehető legszélesebb spektrumból tevődik össze, például ma már ide vehetjük az Európába befészkelődött Al-Kaida-sejteket is. A másik csoportba a baloldali ideológiák harcos alkalmazását hirdető, és azt gyakorló szervezetek tartoznak. Tevékenységük, identitásuk alapját elsősorban a klasszikus trockizmus, illetve Herbert Marcuse világforradalom eszméjét hirdető tanai képezik. E csoportok a hatvanas évek erősen társadalomkritikus diákmozgalmaiban gyökereznek; úgy képzelik, a munkásságot végletesen demoralizálta a fogyasztói társadalom, így az "épeszű" értelmiség feladata megvívni a világforradalmat az imperializmus ellenében. E csoportok közül az egyik legismertebb a német Rote Armee Fraktion-Vörös Hadsereg Frakció volt, mely Ulrike Meinhof baloldali újságírónő, valamint két hajdani diák, Andreas Baader és élettársa, Gudrun Ensslin által képviselt csoportból nőtt ki. Róluk, harcukról és kudarcukról szól ez a film.
A terrorizmus, mint divatjelenség
Manapság a terrorizmus klasszikus robbantásos, emberrablós, konspirálós és ami a legfontosabb, a zsigeri meggyőződéses formáját leginkább az erős vallási motivációjú Al-Kaida képviseli, az IRA, az ETA tagjai jobbára betagozódtak vagy a hatalomba, vagy az alvilágba. A terrorizmus romantikus forradalmi irányzata divatjelenséggé, céltalan utcai randalírozássá, hovatovább jobboldali szimpátiatüntetéssé silányult (pedig mi sem áll távolabb ettől, mint az alapvetően rendpárti jobboldali konformizmus). A jelentéssel (palesztin-szolidaritás) és funkcióval (óv, véd és eltakar) bíró palesztinkendő, ma már jól megy a Che Guevarás, ne adjisten, a turulos pólóhoz, a Molotov-koktél unatkozó tinédzserek játékszererévé vált, sőt róla kocsmát neveztek el, de Németországban régóta kaphatóak Baader és Meinhof arcképével, valamint a RAF kalasnyikovos-vörös csillagos emblémájával díszített pólók is.
A Baader-Meinhof csoport, mint divatjelenség?
Nos, e filmben is több utalás van arra, hogy Baaderék sokat adtak a külsőségekre, a fazonra, a megjelenésre és a gesztusokra. Elég csak a hajviseletekre, a napszemüvegekre, a gondosan megválogatott ruhákra, bőrdzsekikre utalni. Akciók alkalmával szinte mindig luxusautókat (BMW-ket, Mercedeseket) loptak, adtak erre is. Egyszer látjuk a filmben Gudrunt, amint egy bankrablás után egy luxusbutikba menekül be, s ha már ott van, fel is öltözik. De Baader első jelenése is úgy végződik, hogy a csóró srác beszól neki: Jó a dzsekid! Kell? - kérdi Baader, és már dobja is... E film azonban nem igyekszik pozitívan ábrázolni a terroristákat, a lehető legtárgyilagosabb hangnemben ábrázolja az eseményeket. Lehet, hogy a nézőben van a hiba, ha a terroristákat látja szimpatikusabbak még a brutális gyilkosságok ellenére is, nem pedig a kövér és arrogáns bírákat, arctalan és brutális rendőröket, valamint a hatalom többi lelketlen szolgáját...
A film
szimpatikus és bátor vállalás volt a rendező Uli Edel részéről, hiszen tudvalévő, hogy a RAF komoly társadalmi támogatottsággal bírt/bír Németországban (volt, hogy minden harmadik harminc év alatti német RAF-szimpatizánsnak mondta magát), így nehéz lehetett a közelmúlt sok sebet feltépő történéseiről a lehető legelfogulatlanabbul beszélni. Ezt többé-kevésbé megoldotta, bár a tárgyilagosságra törekvő ábrázolásnak lettek olyan szövődményei is, hogy a szereplők sok fontos jellemvonása, tettük indítékai, motivációi rejtve maradtak a néző előtt. Így kissé képregényszerű lett a film, de a még a viszonylag hosszú vetítési idő ellenére is abszolúte nézhető maradt. Kiváló alakítások, főleg Martina Gedeck (Meinhof), Moritz Bleibtreu (Baader), Johanna Wokalek (Gudrun), valamint az őket szinte egyedül megérteni kívánó rendőrfőnök szerepében Bruno Ganz vonzzák a nézői figyelmet. A terrortámadások naturalista módon fényképezett brutális jeleneteit a film hitelességét alátámasztó korabeli híradófelvételek ellenpontozzák. Az aprólékos műgonddal összeválogatott kelléktár hibátlan hetvenes évekbeli hangulatot teremt, melyhez hozzájárul a film illúziókeltően fakó, színtelen színvilága, mely szintén az adott kort idézi meg. Mindezekkel együtt a film kitűnően illeszkedik a közelmúltat kíméletlen őszinteséggel feltáró új német filmek sorába, így megtekintése, mondjam azt: kötelező?
Kinek ajánljuk?
- A közelmúlt történelme iránt érdeklődőknek.
- Történelmi, politikai tárgyú pólókat, ruhadarabokat előszeretettel viselőknek.
- Németül tanulóknak.
Kinek nem?
- Mereven jobbra fixáltaknak.
- A Paris Hilton-univerzum imádóinak.
- Azoknak, akik nem bírják a véres jeleneteket.
7/10
