Mark Romanek mélabús dalcímbe bújtatott filmje nagy meglepetést okozhat a csupán cím alapján választóknak. Érdemesebb megnézni, ki jegyzi a történetet, ugyanis Kazuo Ishiguro japán származású, angol író regénye szolgál a film alapjául, mely egyszerre sci-fi, és elgondolkodtató, egzisztencialista dráma.
Kathy H. visszaemlékezésével kezdődik minden. Áll a műtő előtt és magáról, a régi dolgokról, a gyerekkoráról kezd mesélni. Ő a tükör, rajta keresztül születik meg a reflexió egy képzelt világ borzalmaira és szépségeire, s közben a film végére bennünk – nézőben - a saját világunkéra. Mert miért lenne más a helyzet a képzelt világban, ha ugyanúgy elmondható, hogy léteznek, majd meghalnak, s a kettő között van egy kis idejük szeretni? Ahogy nekünk is.
Kathy H. egy bentlakásos iskolában tanul. Látszólag a kilencvenes évek angolszász bája lengi körül a tanórák rendje és a kislányok hajfonatai közti levegőt. De emellett van még pár extra tényező: a rabság, az egészség elsőrendűsége, a kézleolvasók. Az itteni diákok, bár teljes nevelést kapnak, ami az életet illeti, csak egy szűkebb szelet jut nekik. Kitenyésztett donorok ők, akiket azért hozták létre, hogy kifejlődésük után sorban eladományozzák szerveiket a hosszú életet élő igazi embereknek. Ám a rövidebb élet alatt is megtanulnak kapcsolódni – egymáshoz.
Kathy H. a mindenki által kicsúfolt Tommyt szereti, ahogy az ábrándos tekintetű fiú is őt, mégis egy barátnőjével, Ruth-szal kezd járni. Ám Kathy végig mellettük marad, mindkettőjüket csendes, konok derűvel követi, hiszen az ő kapcsolódása az adásról szól, nem az elvételről – azt úgyis elvégzik a műtőorvosok a szervkivételkor.
A Kazuo Ishiguro által megteremtett világban az a döbbenetes, hogy nincsenek benne miértek. A fiatalok lelki rezdüléseivel foglalkozik és nem a társadalmi, vagy tudományos háttérrel. Romanek rendezésében ráadásul hangsúlyt kapnak a terek, az arcok, vagyis azok a vizuális formák, amelyekkel érzékivé lehet tenni egy jelenetet. S ehhez ráadásul remek színészi teljesítmény is társul!
A Ne engedj el! összességében egy érzelmes szerelmi dráma, ám az esztétikai élvezeten túl kis kérdésköröket is képes elültetni az ember fejében, melyek aztán hatalmas kérdésörvényekké evolválódnak. Főleg ha a nézőnek eszébe jut, hogy a szereplők görbe tükre pusztán azt a célt szolgálja, hogy felnagyítva tárja elébe saját léte kulcskérdéseit.
