A rendező nem tudta eldönteni, hogy az 1962-es kubai rakétaválság ürügyén politikai dokumentum-drámát, az Elnököt glorifikáló nemzeti giccset vagy háborús akciófilmet csináljon - ami megszületett, az méretes tévedés. Az elsőhöz nincs elég konkrétum, a másodikhoz túlságosan is valós az ügy, a harmadikhoz meg nincs minek megtörténnie.
A Tizenhárom nap 1962 októberében esett meg, az ún. kubai rakétaválság idején - azt követően, hogy amerikai kémrepülőgépek szovjet atomrakéták folyamatos telepítését detektálják Kubában. A nem sokkal később rejtélyes merénylet áldozatává lett John F. Kennedy elnök és környezete lépéskényszerbe kerül: még mielőtt a rakéták kilőhetővé válnának, megelőző légicsapással, invázióval vagy blokáddal elejét akarják venni az Államok területét fenyegető agressziónak. A kölcsönös fenyegetések eszkalációja a harmadik - a végső, mert nukleáris - világháború kirobbanásának küszöbére vezeti a nagyhatalmakat, de a végén felülkerekedik a józan ész, Hruscsov is, Kennedy is engednek, a válság pedig megoldódik.
Ez a téma bizony merész választás, ha az ember csatahajókkal, bombázókkal és más (például Kevin Costner-típusú) nagyágyúkkal háborús akciófilmet akar csinálni. Ugyanis a történetben nem történik semmi.
Holott ami azokban az októberi napokban Washington és Moszkva hátsó irodáiban de facto történt, sokkal izgalmasabb lehetett, mint amit a legszabadabb hollywoodi forgatókönyvírói fantázia képzelni képes. Kár, hogy a rendező Roger Donaldson nem a történelmi-politikai szituáció saját örvényére, hanem a hollywoodi műbalhé-, izgató- és giccstechnika kliséüzemére bízta magát. Nekem, bár a téma önmagában is kifejezetten érdekel, kétszer is sikerült bealudnom a moziban. Szerintem ez annak a jele, hogy a film nem tud megfelelni az ezúttal véletlenül találó alcím (Idegháború) kihívásának -egyszóval, dögunalmas.
Pedig Donaldson erőlködik. A Fehér Ház vezérkarát olyan színészek alakítják, akik meglepően jól - értsd: nem egy hasonmás-verseny szánalmas erőlködésével - emlékeztetnek a történelmi szereplőkre: arcra valahogy hihetően hozzák John és Robert Kennedy, Lyndon Johnson, McNamara, Gromiko vagy Dobrinyin figuráit. Nagy műgonddal rekonstruáltatik az eredeti környezet is, hajviselet, mikrofonállvány, ilyenek, ami ugyan ma már szériatartozék Hollywoodban, de azért élvezetes játék. Aztán ott van az arzenál, a felderítő és vadászgépek, anyahajók, cirkálók, rakéták - valóságos fegyvertörténeti bemutató. (Azért vannak mulatságos aktualizálások is: ilyen például az ENSZ Biztonsági Tanácsának vitájában Anderson amerikai nagykövet Zorin szovjet küldött felett aratott médiagyőzelme, ami negyven évvel ezelőtt egyáltalán nem bírhatott ilyen jelentőséggel.)
A rendező nem tudta eldönteni, hogy politikai dokumentum-drámát, az Elnököt glorifikáló nemzeti giccset vagy háborús akciófilmet csináljon - ami megszületett, az méretes tévedés. Az elsőhöz nincs elég konkrétum, a másodikhoz túlságosan is valós az ügy, a harmadikhoz meg nincs minek megtörténnie.
Az akció nélküli, tisztán az idegek játékára épített dramaturgia egyébként is nehezebb műfaj a folyamatos pufogtatásnál: elsősorban a konfliktusok kifinomult és pontos felépítését követeli meg. A tárgyi környezet hitelessége mellé a rendező elfelejtette odakomponálni az érdekek és a rivális politikai csoportok (pl. a Pentagon héja vezetői és az Elnök körül csoportosuló galamb (tanácsadók) szövevényes hátterét, a hamisságok, a betartások, az alkuk finom részleteit (csak sejteti például, hogy a U2-es kémrepülőgép Szibéria feletti lelövetése a háborúpárti katonák provokációja volt). Az egész hajcihő túl általános, túl kiszámítható, ergo unalmas.
És a jó színész is csak akkor képes hitelesen ábrázolni a mérlegelés feszültségét, ha kellően konkrét alternatívák állnak a hős előtt. Kevin Costner ráadásul rossz színész. Ő a főhős, a történet egyetlen fiktív szereplője, az Elnök bizalmasa és tanácsadója: aggódó férj és családapa, a nagy politikától függő, ám mégis felelősséget vállaló amerikai kisember (hogy kicsoda ő egyáltalán és miként került kivételezett helyzetébe, nem derül ki), aki, ha kell, a főnökei háta mögött, apróbb stiklik segítségével is megmenti az atomháborútól az emberiséget. A végén kiderül, hogy az oroszok is emberek, ott is van félelemtől remegő száj és érző szív, a világbéke közös ügyünk.
Rossz, de tisztességes film - írnám, ha nem nyugtalanítana annyira, hogy milyen kívánatos látványok is kerekíthetők a kábé huszonnyolcszor fölgomolygó atomfelhő digitálisan fölturbózott képéből.
