Valamikor hét-nyolc éve az addig nyeretlen kétéves, középkorú Curtis Hanson bizonyos kritikai és közönségsikert szerzett Los Angelesben elmerülő Szigorúan bizalmas című, nagy igényű opusával.
Tapsolták nálunk is. Utána lassú merülésbe kezdett a feledés szürke tengerében, és mára jól leküzdötte magát az érdektelenek seregébe. Most például megcélozta a "keserédes komédiák", az "értelmesebb szinglifilmek" vélt közönségét, és bizonyára talál is közülük tapsra-könnyezésre hajlamos nézőket, nyitva a bonus-pénztár. (De ha valahol Európában nem hozza gyártójának a várt nyereséget, gondolom, csúnyán megpálcázzák...)
Az Egy cipőben bámulatosan hamis film, és leginkább az a bámulatos benne, hogy ennyi hozott-kapott-ellesett konfekciós klisével hogyan lehet sikeres. Találgatom: először is Cameron Diaz hevenyül egyszerű, könnyen főzhető és gyorsan fogyasztható szépségével. Toni Collette, a magányos, szexpiacon nem forgolódó testvér szerepében talán jobb, de a sikerrecepthez biztos nem elég. A film legérdekesebb színésze Shirley MacLaine. Aki tudja, kiről van szó, nyilván azt várja, hogy felcsillant valamit a régi korok művészetéből. (Ha jól látom, most egyszerre két kései filmje is megy a magyar moziműsorban.) Némi jóindulattal még azt is mondhatnánk, ő itt a főalak, a bűntudattól gyötört, régi családi tragédiákért magát titkon felelősnek érző nagymama. Mégsem. A mozigyár patikamérlegén nyilván lemérték, hogy neki sem lehet nagyobb szerepe, mint Cameron Diaznak vagy a könnyen hevülő lány nehezen hevülő testvérének. A három fő figurának... (bocsánat: ma kötelező angol tükörfordítással fő karakternek) egyensúlyt kell teremtenie. Ez a "nagymamakarakter" természetesen ugyanolyan forgatókönyvi klisé, mint az összes többi. Milyen is e karakterek karaktere? Természetesen semmilyen, kétórás popcorn-kóla szórakozásra azért beválnak. A zűrös lány ugyanúgy szereti a szép körömcipőket, mint zárkózott-gátlásos nővére. A kutyákat is szeretik mindketten. Vigyázat, ebből újabb zűr lesz!... Cameron Diaz semmivel sem rosszabb, mint ötven éve az akkori Cameron Diazok voltak, és nem lehet rosszabb, mint amilyenek ötven év múlva lesznek az eljövendők. Mondanom se kell talán, hogy viszont a negyven-ötven évvel ezelőtti Shirley MacLaine sokkal jobb volt, mint most, és nem azért, mert megöregedett. Bánatos fejlemény (mármint ez a forgatókönyv). Üdvös szerencse, ha a vetítés alatt felrémlik Billy Wilder régi remekműve, a Legénylakás, a régi Shirley MacLaine egyik legmaradandóbb alakításával. Legalább van min merengenünk.
A Legénylakás persze csak távoli hasonlóság marad, távoli fény vitaminhiányos mozikban. Ez itt más korszak. Most patikamérleg-ellenpontok: borús Pennsylvania meg hideg Chicago - és napfényes Florida rózsaszín ruhás nagymamákkal. Vannak nagyképűen hazug és rokonszenvesen csendes férfiak (a hazug persze hogy a főnök, a csendes persze hogy annak érző szívű beosztottja). A tétova humor nem mérkőzhet a klisék masszív közhelyeivel. A nem szép magányos nő ablaka csúfpiszkos havas utcára néz, a szép magányos lány ablaka szintén, amíg nem talál rá szigorú, de érző szívű nagymamájára, aki megtanítja dolgozni. Kell még egy Saul Bellow-ra erősen hasonlító, vak irodalomprofesszor is a rózsaszínbe fulladt nyugdíjastelepre. Van itt minden, ami mérsékelten émelyítő. S mivel csak mérsékelten, és nem a legrosszabb ízléssel tálalva - még bosszankodnunk sem illik.
Cipőiskola hálás kiskutyáknak.
