Ön jelentkezne kísérleti nyúlnak egy pszichológiai kísérlethez? Hiszen az ajánlat roppant csábító - 4000 márkás fizetésért tulajdonképpen csak két hét szerepjátékot várnak el a kutatóorvosok, ráadásul szállást és napi háromszori étkezést is biztosítanak. Sőt, a biztonságra is ügyelnek, hiszen legalább annyi kamerát szereltek fel a laboratórium területén, ahány szeme a nagy testvéreknek van általában. Akkor meg mi lehet a probléma?
Nos, az emberi természet... A kiszámíthatatlan, kontrollálhatatlan, béklyóba nem szorítható emberi természet, amelynek legnagyobb alkotóeleme - legalábbis a német Oliver Hirschbiegel filmje, na meg a "Stanford-i börtönkísérletként" elhíresült pszichológiai ballépés szerint- maga a puszta erőszak. Az erőszak, amit a civilizált ember több-kevesebb sikerrel, de azért megpróbál kordában tartani, ám amint alkalma adódik rá, azonnal szabadjára enged.
1971-ben húsz önkéntest választottak ki, hogy az emberi viselkedést és a társas interakciókat megfigyelhessék egy egyetemi kísérlet során. A jelentkezőket "két hét börtönre" ítélték- nyolcukat őrnek választották ki, míg a többiek a kísérleti fogda lakóinak szerepét kapták. A játékosok azonban a vártnál sokkal hamarabb és sokkal intenzívebben élték bele magukat szerepeikbe, mintsem azt a kísérletet vezető pszichológusok gondolták volna. Az erőszakmentesnek indult megfigyelés véres drámába torkollott, amelyről Mario Giordano írt könyvet Black Box címmel. A történet megfilmesítésének feladata pedig - hála az égnek - nem egy amerikai stúdiónak, hanem a Tetthely-epizódokat jegyző Hirschbiegelnek jutott. Filmje így nem a morális hősök és az áldozatok egymással történő szembesítésének krónikája, sokkal inkább az emberi természet elkorcsosulásának tablója lett.
Ebben a szituációban ugyanis nincsenek hősök, csak áldozatok. A foglárokat játszók saját, eddig jobbára elnyomott agresszivitásuk áldozatai, akik aztán a rájuk rótt áldozati szerepkört is igyekeznek minél előbb megosztani a kiszolgáltatott helyzetben lévő, szabadon megalázható börtönlakókkal. Ők tizenketten tehát ugyanannak, a minden emberben ott lappangó erőszaknak a martalékaivá válnak, mint látszólagos fogva tartóik.
Az aprólékosan kidolgozott forgatókönyv, na meg a tökéletesen felépített karakterek az utóbbi idők egyik legjobb, de mindenképpen legmegrázóbb német filmjét eredményezték. Hiszen mi, nézők, a vége főcím legördülése után sem legyinthetünk megkönnyebbülten, a látottak hatására a vetítőterem sötétjét saját sötétzárkánknak érezzük, s a tengerentúli thrillerek végén a legtöbb esetben meglévő feloldozást sem kapjuk meg ettől a kísérlettől. S amikor ismét eszünkbe jut a film elején megjelenő felirat - megtörtént eset alapján -, akkor kell sokadszor szembesülnünk azzal, hogy egyetlen forgatókönyvíró sem tud véresebb, kegyetlenebb és megrázóbb történeteket kreálni, mint maga az élet. S mint tudjuk, valóság csak egy van... az pedig könyörtelen és kegyetlen. Nesze neked való világ...
