Az első kockákon Mikael, a történet oknyomozó újságírója éppen azon morfondírozik egy számára katasztrofálisan végződő sajtóper után, hogy ezek után lesz még valaki, aki kíváncsi rá? Dolgozhat-e egyáltalán még hiteles személyiségként szakmájában? Nos, éppen ezek azok a kérdések, melyeket a rendező David Finchernek is fel kellett volna tennie magának, még jóval e film forgatásának megkezdése előtt.
Mi történt eddig?
Tehát a biznisz ott kezdődött, hogy egy bizonyos Stieg Larsson nevű svéd, amúgy közismerten baloldali elkötelezettségű oknyomozó újságíró összefoglalóan Millenium-trilógiaként ismert, eredetileg tíz kötetesre tervezett regényfolyama révén 2008-ban a világ második legsikeresebb írója lett. Sajnos, nem bírta a lépcsőzést, és még jóval ezelőtt, 2004-ben, 50 évesen, egy meghibásodott lift okán szívrohamban elhunyt. Ez a tragikus tény azonban csak kevésbé befolyásolta azt, hogy A tetovált lány, A lány, aki a tűzzel játszik, illetve A kártyavár összedől, tehát Mikael Blomkvist, az író alteregója és Lisbeth Salander, a vad és öntörvényű punklány és számítógépes hacker történetei világszerte népszerűvé váljanak. Sőt, a trilógia bizonyos feminista mozgalmak körében kifejezett kultuszstátuszra is szert tett, Lisbeth a rajta megesett szexuális erőszakot véresen megbosszuló attitűdje, valamint kompromisszumokat nem ismerő, érdekeit szinte férfias határozottsággal képviselni tudó, biszexuális karaktere miatt. Az óriási könyvsiker természetesen hamar elkelt újrahasznosításra, hatrészes tévésorozat készült belőle, Noomi Rapace és Michael Nyqvist főszereplésével és Daniel Alfredson és Nils Arden Oplev rendezésében, akik ebből az anyagból három mozifilm-verziót is megjelentettek, a regények alapján és címein. A regénytrilógia tehát sikeres volt, a tévésorozat sikeres volt, s annak mozifilmverziói is sikeresek voltak. Én mindhármat láttam, szerény meglátásom szerint az első rész, A tetovált lány (az eredeti) egészen jól sikerült, a másik kettő már kevésbé, de még mindig megvolt rajtuk az a speciálisan svéd "jégharmat", a hitelesség és egyediség minden egyes pillanatában, amitől lehetett őket szeretni. Nos, itt tartunk, amikor David Fincher, korunk egyik legjobban respektált hollywoodi filmese, alig másfél évvel az eredeti bemutatása után, elkészítette A tetovált lányt még egyszer, szinte mindvégig ugyanazokon a helyszíneken, csak éppen más szereplőkkel és angol nyelven. Az odáig rendben van, hogy a svédeknek ez üzlet, hiszen eladták a jogokat Finchernek. De mi a jó neki ebben? Mit látott meg? Minek kellett ezt a filmet megcsinálnia?
Ami jó
[img id=333774 instance=1 align=left img]Bár szinte percre ugyanolyan hosszú mind a két film (bő két és fél óra), az eredeti és ez, Fincher verziója kerekebb, összefogottabb, kompaktabb. A színészek jók, Daniel Craig (Mikael), Christopher Plummer (Henrik Vanger), Stellan Skarsgard (Martin Vanger) és a többiek jó színészek, de ezt eddig is tudtuk. Sőt, Lisbeth kulcsfiguráját alakító Rooney Mara még tán egy picivel plasztikusabb figurát is rajzol, mint az eredeti esetében Noomi Rapace, de hát az is tudnivaló, hogy a svéd színjátszás igen komoly hagyományokkal bír, aminek köszönhetően, még a legnévtelenebb svéd színészek is igen remek színészek, mint ahogy az eredetiben sem volt hiba e tekintetben. Fincher Tetovált lánya technikailag jobb film, simább és fogyaszthatóbb, mint a svéd eredeti. Több pénzből készült – és ez meglátszik rajta. De az eredeti verzió sem volt annyival rosszabb, hogy az egészet a kukába kelljen dobni, tartalmilag pedig nincs komolyabb eltérés a két verzió között.
Ami rossz
A szegény Led Zeppelintől nyúlt Immigrant Song technósított főcímdala, és amit alája kreáltak, az a csicsás fekete-krémes főcím-animáció úgy fityeg ezen az amúgy eléggé szikár, olykor kifejezetten erőszakos, máskor szplínes havas tájakon suhanó filmen, mint cirkuszi majmon a cilinder. Úgy tűnik, Fincher minden sajátos, egyéni ízt, hangulatot szakmai hibának vélt és lenyesegetett az eredeti filmről, és konzum-humorrá, üres modorrá és sterilen egymásba forgó jelenetekké simította azt. Jobban tetszett karcosan, csikorgósan. Nem tudott mit kezdeni Lisbeth figurájával sem, szimpla képregény-figurára vágta, mint ahogy a náci-múlttal büszkélkedő svéd nagyiparos-família is nála klisé-gyűjtemény, míg az eredetiben igen valóságos, térbeli és időbeni kiterjedéssel bíró történelem. A téli svéd éjszakák sejtelmes és itt kifejezetten vészterhes csendjét sem bírta, néha (talán rossz színészvezetéssel) idétlen viccel üti el, miközben csak hallgatnia kellett volna. A történetnek dramaturgiailag fontos elemei a különféle számítógépes kütyük, villognak is szinte minden jelenetben az alma-logók és egyéb cégjelzések, de a svéd autóipar is megkapta reklámidejét rendesen. Ez az üzleti része a dolognak, de ez sem jó (a nézőnek), hiszen nem reklámfilmre fizetett be. Mindent összevetve, Fincher, azon kívül, hogy angol nyelven újraforgatta A tetovált lányt, és belepakolt egy ismert és két közepesen ismert sztárt, az égadta világon semmi újat nem alkotott, ezért felesleges az egész. (Egy szóban: blöff.)
Kinek ajánljuk?
- Aki nem látta/nem olvasta az eredetit.
- Akinek van felesleges két és fél órája, valamint felesleges (néhány) ezrese.
- Akinek David Fincher a kedvenc rendezője/Daniel Craig a kedvenc színésze.
Kinek nem?
- Akik szerették az eredeti Tetovált lányt.
- Akik irtóznak az erőszaktól.
- Akik velem együtt nem értik, miért kell friss hangú, jó filmeket meg-remake-elni.
5/10
