A Mussolini: Son Of The Centuryt(M. Il figlio del secolo) már a tavalyi Velencei Filmfesztiválon levetítették, Olaszországban már januárban nézhető volt, ám a Sky csak ettől a hónaptól vette fel a kínálatába – aminek nem kerítettek túl nagy hírverést. Talán azért volt ilyen óvatos a cég, mert túl sokszor hangzott el a fasiszta kifejezés, és mostanában túl sokat emlegették az ún. római üdvözlést.

Az  Antonio Scurati regénysorozata alapján készült nyolc részes sorozatot az a Joe Wright (Vágy és vezeklés, Hanna - Gyilkos természet, A legsötétebb óra) rendezte, akinek hamarosan egy másik szériája is megjelenik, a Michael Fassbender  és Jodie Turner-Smith főszereplésével készült Az ügynökség. Wright eredetileg angolul szerette volna leforgatni a történetet, amely a Duce hatalomra kerüléséről szólt 35 éves korától az 1922-es római menetelésen át egészen a szocialista politikus, Giacomo Matteotti 1924-es meggyilkolásáig, de hamar letett a tervéről. A legendás római Cinecittà stúdióban hét hónapon át forgatott sorozat a rendező szerint Dziga Vertov Ember a felvevőgéppel (1929) című klasszikusa, a 90-es évek rave zenéje, illetve A sebhelyesarcú (1983) és az összes valaha készült gengszterfilm házassága.

Merthogy Mussolini egyszerre volt gengszter, politikus és showman.

A címszerepre azt a Luca Marinellit kérték fel, akit a rengeteg olasz film mellett A halhatatlan gárda (2022) című Charlize Theron-filmből ismerhetünk. A színésznek ezek után húsz kilót kellett felszednie, napi pár órát a sminkben töltenie. Zseniális, erősen teátrális alakítást nyújt a kritikusok által már most agyondicsért szériában. Ami képes arra a különleges mutatványra, hogy miközben hű marad a diktátor életrajzának szinte minden eleméhez, a valóban fordulatos és véres cselekményt a lehető legszínpadiasabb módon tudja megmutatni. Ebben sokat segített, hogy a zenét a sorozathoz a The Chemical Brothers frontembere, Tom Rowlands szerezte, Wright pedig tőle szokatlan játékossággal vezényli le az intrikákkal, leszámolásokkal és megalkuvással teli történetet.

Aminek nyilván megvannak a maga áthallásai a jelenleg egy szélsőjobboldali párt vezette Olaszországban és nemzetközi szinten is. Nem véletlen félnek például attól, hogy Elon Musk politikai szerepvállalása a Trump kormányban arra a folyamatra emlékeztet, ami Mussolini hatalomra kerülését eredményezte. A fasizmus egyik gyakorlati – nem ideológia! – alapvetése ugyanis a párt és a nagytőke egybefonódása volt,

És a sorozat egy másodpercre sem titkolja aktualitását, hiszen főhőse ezekkel a mondatokkal üdvözli a nézőket, miközben archív felvételek pörögnek róla:

Húsz éven át imádtatok és féltetek tőlem, mint egy istentől. Aztán őrülten gyűlölni kezdtetek, majd megszentségtelenítettétek a holttestemet. Mondjátok meg, mi értelme volt? Nézzetek körül… még mindig itt vagyunk.”

A készítőket azonban nem elsősorban a történet aktualitása érdekelte, hanem az, hogy beláthassanak a terror, a diktatúra mögötti pszichés folyamatokba, hogy megértsék, mi tette lehetővé a Duce véres uralkodását. Erről Wright így fogalmazott:

Nagyon ügyeltem arra, hogy didaktika nélkül mondjam el az igazat, próbáltam megérteni ezt az embert, együttérzés nélkül, megtartva a kritikus távolságot. Mussolini lenyűgöző volt, elcsábított egy nemzetet és még sokakat. Ha nem mutattam volna meg ezt a fajta vonzerőt, akkor az emberek azt gondolhatták volna, hogy minden olasz idióta, mert hallgatott rá. Ez az egyensúly volt a fő célkitűzésem. Személyesebb szinten ez a sorozat a mérgező maszkulinitásról szól, ami mindegyikünkben ott lapul.”

A Gomorra illetve  Az új pápa írója, Stefano Bises és Davide Serino közös forgatókönyvén alapuló sorozat kitér a Duce magánéletére is, aki szeretőt is tartott felesége mellett, és felvonulnak benne a kor olyan illusztris alakjai is, mint a költő Gabriele D'Annunzio, a világszerte ünnepelt pilóta Italo Balbo és az aprócska termetű király, az eleinte liberális III. Viktor Emánuel.  Kérdés, hogy a Mussolini: Son Of The Century (Mussolini: az évszázad gyermeke) eljut-e hozzánk is, de a remek kritikák talán segítenek ebben is.

Stephanie Bunbury, a Deadline-tól például azt írta, hogy a sorozat "zseniálisan ábrázolja, hogyan éri el a célját a banális gonoszság. A sorozat ragaszkodik a nagy diktátor életének tényeihez, amelyek önmagukban is elég rendkívüliek, de ezeket a tényeket egy szürreális formavilágba rendezi, amíg úgy nem érezzük magunkat, mintha valamiféle párhuzamos történelmi univerzumba kerültünk volna. Wright játékos stílusa – ami semmire sem emlékeztet abból, amit korábban csinált – sokat köszönhet Federico Fellininek, akárcsak annak az embernek, akiről a sorozat szól. Mert, ha valaki uralni tudta a színpadot, az Benito Mussolini volt."