Május utolsó vasárnapján nem kevesebb, mint fél tucat gyerekeknek szóló alkotás várja a családokat a mozikban, élőszereplős filmektől kezdve az animációkig.
Csodapark
Ennek az animációs filmnek a segítségével egyszerre vihetjük el gyermekeinket moziba és a vurstliba: a Csodapark középpontjában ugyanis egy beszélő állatokkal felturbózott vidámpark áll, ami az erdő mélyén rejtőzik, amíg June, a nagy fantáziával megáldott kislány fel nem fedezi. A parkban azonban nagy a fejetlenség, főhősünk pedig rájön, hogy valójában az ő képzeletének a szülötte, így neki kell megmentenie is, természetesen az említett állatokkal összefogva. June édesanyjának megbetegedése kapcsán pedig a mű a szokásos üzeneten túl („egységben az erő”) sokat mesél a szülő-gyerek kapcsolatról is.
Manu, a legsirályabb fecske
Bűbájos beszélő állatokkal találkozhatunk a Manu, a legsirályabb fecske című német animációs filmben is, amely egy olyan kis fecskét mutat be, aki sirályok között nevelkedett, ezért magára is sirályként tekint. Hiába kívülálló, Manu mindenáron próbál beilleszkedni, amiben elsősorban anyukája segíti. Egy nap azonban távozni kényszerül a rajból, amit addig a sajátjának hitt, és nemcsak két fecskekollégájával ismerkedik meg, de egy hozzá hasonlóan kívülálló vicces figurával is. Amikor pedig a sirályok hatalmas problémával szembesülnek, Manura vár a feladat, hogy segítsen nekik, sőt: hogy megmentse őket. (Arra azért mindenképpen hívjuk fel gyermekeink figyelmét, hogy a magyar forgalmazó által hibásan írt címben valójában vesszővel elválasztva kell írni azt, hogy Manu, a legsirályabb fecske.)
Mia és a fehér oroszlán
A Mia és a fehér oroszlán című élőszereplős francia filmben a Becstelen brigantykban megismert Mélanie Laurent játssza az egyik szerepet – ám a főszerep nem az övé, hanem a Miát alakító Daniah De Villiersé, és persze Charlie-é, a fehér oroszláné. A sztori szerint a tízéves Mia szüleivel Londonból Afrikába költözik, ahol a szülők egy oroszlánfarmot kezdenek üzemeltetni. A kislány utálja az egészet, de amikor megszületik Charlie, az imádnivaló kis fehér oroszlán, a kezdeti ellenszenv után Mia teljesen beleszeret, és újra boldog lesz. Csakhogy három év múlva a lány kamasz lesz, az oroszlán pedig felnőtt, ezért veszélyes, Mia apja pedig el akarja adni. Főhősünk ezt nem hagyhatja, és megszökik sörényes barátjával – ezzel pedig nemcsak egy csodás kaland, de egy megható történet is a kezdetét veszi.
Pokémon – Pikachu, a detektív
Több cikkünkben is úgy hivatkoztunk rá mint az év legbizarrabbnak ígérkező filmjére, de a Pokémon – Pikachu, a detektív a hírek és kritikák szerint sokkal több idétlen agymenésnél, amelyben Ryan Reynolds a bőrszerkós szuperhős után egy japán videojáték-figura bőrébe bújik (legalábbis azokban az országokban, ahol nem szinkronizálták újra a művet). Ha minden igaz, a Pikachu, a detektívet azok is élvezhetik, akik jól ismerik a pokémonok univerzumát, és azok is, akiknek gőzük sincs róla, mik is ezek az aranyos kis lények. A fantasy alap mellé ráadásul kapunk egy nyomozós szálat is (a cím, ugye, nem véletlen), így az élőszereplős és animációs technikát vegyítő alkotás a gyerekeknek és a szülőknek egyformán betalálhat.
Undipofik
Ha már a bizarr dolgoknál tartunk: elsőre az UglyDolls plüssfigurákon alapuló animációs film is elég meghökkentőnek tűnik – de miért is ne adnánk esélyt egy olyan opusnak, aminek már az előzetesében is Ganxsta Zolee rappel? Az Undipofiknak ráadásul az üzenete is nagyon rendben van, hiszen az az alaptétele, hogy mindenki a tökéletlenségeivel együtt tökéletes. Undifalva lakói jól el is vannak így, amikor azonban kimozdulnak lakhelyükről, és elvetődnek Tökéletesség városába, ott egészen újfajta kihívásokkal kell szembesülniük. „A tökéletesség uncsi!” – hirdeti az Undipofik szlogenje. Reméljük, ugyanez a filmről nem mondható el.
Aladdin
Az év nemcsak az egyik legjobban várt gyerekfilmje, de valószínűleg az egyik legjobban várt filmje is a Disney újabb élőszereplős önremake-je, amit ráadásul nem kisebb név rendezett, mint Guy Ritchie (A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, Blöff, Sherlock Holmes filmek), nem kisebb sztárral Dzsini szerepében, mint Will Smith. Smith ugyan meglehetősen nevetségesen festett az első kiszivárgott fotókon és az előzetesekben kékre festve, és az internet népe azóta is rajta és a filmen gúnyolódik – de ne legyenek illúzióink, a bemutató után úgyis mindenki ezt nézi majd. Nálunk is, hiszen a rajzolt Aladdin annak idején egy egész generáció kedvence volt, és ez a generáció biztos nem hagyná ki a feldolgozást sem – csak alibiből elcipeli rá a gyerekeit is...
