Shakespeare eme érett vígjátéka jól épített darab: finom jellemek, tőle megszokott titokzatos mese.
"Bá-buci-bá / bújj az ágy alá,/ húzd ki a répát,/ csókold meg a békát." Végre ez is kint van. Ez a mondóka jön a fejembe mindig, ha eszembe jut, meg kell írni ezt a néhány oldalt a Sok hűhóról. Ez is biztos a manó.
A szerelmes történet páros esküvővel végződik, bár a darab közepén még minden vesztésre áll. Az édes vígjáték, csupa dal, tánc, zene, aztán hipp-hopp ott állunk egy tragédia kapujában.
Beatrice, a "boldog" és a "jóságos" Benedek sziporkázó nyelvű éleseszűek, hallani sem akarnak a házasságról. ( Pedig az ugye kell, másképp hol születnek a gyerekek?) Bezzeg a fiatalok: Hero és Claudio, hajlandóak rá, zöldek, lelkesek. Claudio, a híres vitéz, ártatlan rajongó, ahogy szerelmes, rögtön gyerek - a herceg atyáskodik felette -, és Hero is jó kislány, szereti, akit a papája szeret. Minden gömbölyű, szebb már nem is lehetne, mégis elég egy súgott durva szó - kurva a szentem -, és mindenki megvadul. Mintha épp ezt várták, ettől féltek volna.
Csak Benedek és Beatrice nem hiszi, ok azt vallják eleve: ne bízz senkiben, a masik csupa csalás, rémség, veszedelem.
Mi ez akkor, ez a változás; ez az érthetetlen fordulat? Vígjáték ez vagy elcsalt tragédia? Nincs mit tenni, így van ez. Ahogy vonz a mágnes, úgy taszít. Amennyire vágyunk a másikra, féljük is. Amilyen mennyei az érzés, olyan pokoli. Úgy jár kéz a kézben a boldogság a gyötrelemmel, ahogy férfi jár a nővel. Jobb tudni ezt!
Puskás Tamás
A(z) Festetics-kastély előadása
Hozzászólások