A test radikális redukciója és a nézetek összekeveredése bennünket is elbizonytalanít. Mi van, amikor az ember nem több, mint ruha? Mi történik, amikor a ruhából fakadó szerep felfalja a testet, s nem marad más, mint a vágy, hiány és bezártság? A táncos, akit a férfias magabiztosság és esendőség állapotaiban láthatunk (s nem tudjuk, melyik is szolgál a másik felidézésére), próbál úrrá lenni az esés és fájdalom mozdulatain, keresi mire is támaszkodhat, miből is építkezhet. Járműve nélkül nem képes felegyenesedni, előbb csúszómászóként mozog, később pókként. Nem tudjuk, hogy nem egy közúti baleset utáni állapotnak vagyunk-e szemtanúi, ahol mindenkitől távol, élet és halál határán mozgunk. Az egész előadás nagyon lassú, minden részletében kidolgozott, de időnként egészen váratlanul ? mintha üveg pattanna el ? felgyorsul, örvényleni kezd. Az összegörnyedt test, az egyre redukáltabb mozgás végül elvezet odáig, hogy a táncos teste úgy lebeg, mint az alga.
Az arc és a bőrfelületek elfedettsége pedig rádöbbent bennünket megismerésünk határaira is. Mennyit látunk a másik (szenvedés)történetéből (vagy akár a sajátunkból), láthatjuk-e, ki is ő (kik is vagyunk) valójában? Engedi-e megpillantani a tánc, s a szerep az embert?
Egészen a darab végéig nincs semmiféle zene, és amikor váratlanul felcsendül Antony and the Johnsons Hope there's someone című dala, az az érzésünk, hogy egy csapásra megértjük mindazt, ami a szemünk előtt zajlott.
A(z) Pannonhalmi Bencés Gimnázium előadása
Hozzászólások