Három fiatal táncosnő. Az üres térben hol külön-külön, hol egymással kapcsolódva mozognak. Táncuk, mint egy folyó árja, egyszer lassan hömpölyögve, máskor sebes árként illanva töltik ki a teret. Végtagjaik össze-összefonódnak egymással, hogy aztán újra különváljanak és a maguk életét éljék tovább. Szakadatlan újrapróbálják a kapcsolódást – minden alkalommal másként. A kaleidoszkópszerű, pszichedelikus színpadkép szüntelen mozgása észrevétlenül fonja össze a nézők és táncolók lelkét egymással.
A fonás hagyományosan a nők által végzett tevékenység, az emberiség egyik ősi foglalatossága. A fonál, fonat, zsinór, kötél a felemelkedés, kiszabadulás jelképe (pl. Ariadné fonala). Az égből alácsüngve az istenek ég és föld közötti közlekedési eszköze. A samanisztikus hiedelmekben a lélekutazás szimbóluma. A különböző mitológiákban gyakran tűnik fel a sors fonala, amelyet a görögöknél ráadásul három istennő sodor.
A fonók – ahol a munkát ősztől farsangig végezték – alapvetően a lányok és asszonyok birodalma. Ugyanakkor a falusi közösségekben a dramatikus játékok (alakoskodások) valamint a táncolás egyik legfontosabb helyszínei is. Tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy a népi kultúra tánc-és-színháza (kis túlzással: táncszínháza). Cserepes Gyula koreográfus új, Fonó-Dó című kortárs táncszínházi előadása ebből a térből és a fonás, fonódás motívumából inspirálódva született meg.
Jelmeztervező: Farkasdy Szilvia
Fotódokumentáció: Dömölky Dániel
Videódokumentáció: Várnagy Kristóf
Produkció: Atelier 21220
Produkciós asszisztens: Turjányi Lilla
Előadók: Mayer Dorina, Szoboszlai Lilla, Temesvári Zsófia
Hozzászólások