Fekete Edit

Fekete Edit 1923-ban született Budapesten. 12 éves korától rajziskolába járt, majd divatrajztanfolyamot végzett. 16 éves korától ruhaterveit elegáns belvárosi divatszalonoknak és szabás-varrás lapoknak adta el. Járt Jashik Álmos rajziskolájába, vendéghallgató volt a Képző- és Iparművészeti Főiskolán, illetve esti hallgatója a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendező szakának. 1942-től már részt vesz a magyar rajzfilmek készítésében Macskássy Gyula rajzfilmrendező csapatában. Az 50-es évek elején megbízást kap, hogy szervezze meg a magyar rajzfilmgyártást. A Macskássy-csapatot hívja meg az akkor még öttagú stúdióba. Elkészül az első, 15 perces színes magyar rajzfilm: A kiskakas gyémánt félkrajcárja. Fekete Edit tervezi magát a kiskakast és az öreg néni alakját (1951). Ezt követi az Erdei sportverseny (1952), a Kutyakötelesség (1953) és a Két bors ökröcske (1954). A forgatókönyvírástól a vágásig minden munkafolyamatban részt vesz. 1948-51 között a Színház és Mozi c. hetilap rovatvezetője, grafikusa és szerkesztője. Dekoratőr és reklámgrafikus. 1957-től az alakuló Magyar Televíziónak készít grafikákat, 1959 és 1981 között a Magyar Televízió grafikai osztálya vezetője. Készít főcímeket, rajzos összekötő inzerteket, dráma- és dokumentumfilm-ábrákat, animációkat. Számos folyóiratban láthatók rajzai, így az Ezredvégben is. Könyvillusztrációi jelentek meg, munkáit érdeméremmel díjazták (Bologna-i Biennálé). 1949-től a Képzőművészeti Szövetség, 1964-től a Művészeti Alap tagja. Több hazai és külföldi egyéni és kollektív kiállításon szerepelt. Nyugdíjba vonulása óta művészete új irányt vesz, új és újabb stílusú, kreatív, szarkasztikus humorát kifejező arcokat, mozgást, színeket vet papírra, és életének egy addig elfojtott traumatikus - általa csak élete egy epizódjának tekintett - emlékét is "kirajzolja" magából. 1944-ben Fekete Editet zsidó származása miatt Auschwitzba, aztán Ravensbrückbe végül Neustadt-Glewébe deportálták. Betegen, alig 30 kilósan, de túlélte a haláltáborokat; a felszabadulás körülményei kiestek az emlékezetéből. Gyerekeinek nem mesélt, mert úgy gondolta, mindez nem gyereknek való. A 90-es évektől válik munkáinak témájává az, ami fényképként maródott agyába, amit a háború előtt és a táborokban látott, tapasztalt, átélt.