Az olajfalók hagyományos tudományos dokumentumfilmként indul, megvan benne a zsáner minden kötelezõ eleme: a drapp dzsip, a bajszos-szakállas, negyvenes tudósok, a tudományos felszerelés.
A tényeket apránként adagolják: az elsõ információnk egy gipszlenyomat az állat lábáról. Ezután sokáig nem történik semmi, a kutatók interjút készítenek egy szemtanúval, aki bizonyítékokat mutat (szétrágott kép, gumicsizma). Sorra hozzák a szóbeli és tárgyi bizonyítékokat, de az állatról semmit nem tudunk meg. A kutatás drámaiságát és komolyságát hangsúlyozza az a jelenet, amikor az operatõrt leeresztik a kürtõbe. A sok kutatásnak látszólag nincs eredménye, a nézõ is elkezd kételkedni abban, hogy valódi kutatásról van-e szó. Ekkor magát az állatot is megmutatják, és a nézõ újból kíváncsi lesz és elkezd hinni az állatban.
Az állat furcsa szokásait is megmagyarázzák, majd a boncolás teszi végképp hihetõvé az állat létezését. Mutatják aztán az állat kicsinyét, nõstényét, étkezési szokásait, stb. Tehát minden adott, a dokumentumfilm hagyományos forgatókönyvét követi a film. El tudom képzelni, hogy a bemutatás idejében, a 80-as évek végén hihetõnek tûnt a tartalma.
Azonban számomra már az elejétõl kezdve hihetetlen volt a történet. Egyrészt sokáig ködösítettek, nem is lehetett sokáig tudni, hogy mirõl is lesz szó, mi ez az állat, hová mennek és miért. A mai speciális effektekhez szokott mozilátogatónak mosolyogtatóan gagyi az olajfaló külseje, mozgása és a kürtõ fölé montírozott füstfelhõ. Egy átlagosan mûvelt embernek feltûnnek azok a logikai bakik is, mint hogy egy tudóscsoport hogyan engedhet le oxigénpalack nélkül egy embert egy kürtõbe, amelyben ráadásul mérgezõ gázok vannak, vagy, hogy az állat vígan ropogtatja a mûanyag kerítést és az idõs bácsi gumicsizmáját, miközben nem bírja az oxigént.
A boncolás során dobálóznak ugyan szakszavakkal a „tudósok”, azonban a terminus technicusok használata nem következetes, pl. a film elején, a bemutatásnál nem hangzik el, hogy egyikük zoológus lenne, hanem körülírják.
Komikusan hat több elem is, mint például amikor a doki a táborban marad és vígan fõzõcskézik, vagy mikor hosszú kutatás után végre megpillantják az állatot és hangos nevetésben törnek ki, vagy mikor az exkavátor útjában merengõ olajfalót próbálják felrázni.
Kifejezetten vicces volt, amikor azt az indokot hozták fel, amiért nem szállítják Prágába az állatot, mert útközben, a hegyekben „veszélyesen sok” az oxigén. Hiába próbálták ezt is térképpel hihetõvé tenni, attól még abszurd maradt.
Azon gondolkodtam a film nézése közben, mi lehetett ezzel az alkotók célja. Mezei polgárpukkasztás? A média hatalmának, hatásának orrunk alá dörgölése? Figyelemfelkeltés a környezet védelmének fontosságára? Ez nem derült ki számomra.
Összességében egy jól kigondolt, jól összerakott filmrõl van szó, amely az adott korban valóban hihetõnek tûnhetett. Azonban jópár túlzás, a zsáner jellegzetességeinek túlhangsúlyozása és természetesen az abszurd alapötlet hiteltelenné teszi, fõképp egy mai nézõ számára.

1988-ban nagy durranás lehetett, bár én semmire sem emlékszek belõle, pedig már 12 éves voltam. Tényleg nagyon jól le lehetett belõle mérni, hogy az embereket milyen könnyû befolyásolni a média által, most 2010-ben pedig már több mint félelmetes méreteket ölt, csak a gondolkodás és a kétely segít :)

Na most ez a lény eléggé megosztja az érzéseimet.
Ha csak fáradt olajat zabál, akkor hasznos.
Ha csak szar olajfestményeket pusztít, akkor is hasznos.
De ha nekem abból a kevés olajtartalékból feleszi a maradékot is, akkor gond van.
Ha meg vitáznom kell vele, mi is mûvészettörténeti érték, és mi nem, hááááát.......

4. repost (csak a képet felejtettem ki :)

4. petroleus (?) (Ebben nem vagyok biztos, de eléggé arra hajaz; az oldal, ahol találtam csehül volt, úgy meg kevéssé értek...)

3. petroleus