Rob és társai azon kevés emberek közé tartoznak, akik sikeresen teljesítették ezt "mesteri maratont". Sir Ranulph Fiennes angol felfedező, aki 2003-ban 59 évesen elsőként teljesítette, utólag azt mondta: "Visszatekintve, nem vágtam volna bele. Meg nem csinálnám még egyszer!" Rob viszont így nyilatkozott: "Sokan kinevettek, amikor elmondtam, mire vállalkozom. De inkább sajnáljam, hogy megtettem valamit, mint azt, hogy meg sem próbáltam."
Az Antarktiszon épp nyár volt, ennek ellenére süvítő szélre és metsző hidegre számított a csapat, de szerencsére a vártnál kellemesebb klíma fogadta őket, és a pingvinek személyében nézőközönségük is akadt. A chilei Punta Arenas-t találták a legideállisabbnak, gyönyörű tengerpart mentén futottak, miközben a vízben delfinek ugráltak, és egy kutya is melléjük szegődött az útjuk során. Londonban azonban úgy tűnt, egyiküknek fel kell adni a megmérettetést a bokasérülése miatt. Kairóban már megelőzte őket a hírük, és szurkolók százai fogadták őket, sokan csatlakoztak is hozzájuk. A legnehezebb a szingapúri maraton volt: a levegő páratartalma elérte a 95 %-ot, az aszfalt olvadozott, így a futás a puha vajon való átgázoláshoz hasonlított. Mivel ez már a hatodik maraton volt, többen alulhidratált állapotban voltak. A súlyos kiszáradás nagyon komoly veszélytényező, de szerencsére senki sem került kórházba.
Az egyes távok között szinte csak annyit pihentek, amennyit a repülőn aludtak. Mivel turistaosztályon utaztak majdnem a teljes út során, nehéz volt kényelmesen pihenni, kinyújtózkodni. Pedig ez utóbbira azért van szükség, hogy elkerüljék a mélyvénás trombózist - ezt sikerült is elkerülni, de azért sokszor igen nyűgösen szálltak le a gépről.
Rob és társai ezzel a saját finanszírozású kezdeményezéssel jótékony célt szolgáltak, két alapítványnak gyűjtöttek pénzt: A brit KEEN London fogyatékos gyerekek sportolását támogatja, az ausztrál John Maclean Foundation (JMF) szervezet tolószékes fiataloknak segít, hogy a rendszeres mozgás a mindennapi életük része legyen.
Hozzászólások