Vertov avantgard törekvéseinek eme örökérvényű darabjában mesterien ültette át a gyakorlatba a "filmszemről" szóló elméletét.
A film hőse valójában nem az ember, hanem maga a felvevőgép. A néző ott ül az operatőr mellett, amikor autójával átsuhan a városon, felkapaszkodik vele a kéményekre és lóg a robogó vonat oldalán.
A jeleneteket a laboratóriumi munka és a vágás képsorai szakítják meg. A nézők átélhetik magának a filmnek a születését. A filmet Vertov "vizuális szimfónia"-ként képzelte el, amelyben rendkívül fontos a tiszta filmszerűség. "Az egyedül a beszélgetőtárs számára látható, illékony, miniatűr képmást az emberek megpróbálták optikai eszközökkel is rögzíteni, melyek lencséje a valóságban és metaforikusan is összehasonlítható az emberi szemmel. E párhuzamot legszebben Dziga Vertov Ember a felvevőgéppel című filmjében ábrázolta, melynek egyik jelenetében nagytotálban, egymásra vetítve láthatjuk a kamera lencséjét és az emberi szemet." (Jure Mikuz: A tükör és a film)