Apuka nem is tudta, hogy apuka lett, amíg anyuka a kezébe nem nyomott egy félig rá hasonlító kisbabát, majd röpke nyolc évre eltűnik. Na ebből lesz a dráma és komédia.
Törökország hivatalos Oscar-nevezése ott játszódik, ahol majd’ minden török művész film, a csodás anatóliai tájon, távol a nagyvárosoktól, ahol az ember végre ember lehet. Vagy valami ilyesmi.
Itt az új első világháborús film, sőt, szinte az egyetlen munka a témában, ahol félmarék, csukaszürkébe öltözött katona irtja a taljánt, feszesen, olcsón és néha furcsán ható kommandós üzemmódban.
Minden ott van, ami kell, Jézus a liftben, rénszarvas a klotyóban és seggek a fénymásolón, de a nagy céges ereszd el a hajamból végül semmi sem sül ki.
Cserhalmi, Ónodi, Csákányi, Kulka, Törőcsik, Hegedűs D. vagy Koncz, persze most a Gábor, nem a Zsuzsa, ennyi nagy név fért bele a tragikus hirtelenséggel elhunyt Kamondi Zoltán utolsó filmjébe.
Úgy indul, mint valami hatalmas Disney hercegnős giccs, majd valóban izgalmassá és egyénivé válik a polinéz mondavilágra épülő mese, amint megjelenik minden félistenek legtaplóbbika.
Ártatlan arcú új szobalány érkezik a pompás kastélyba, hogy boldoggá tegye űrnőjét, ám a háttérben megannyi rafinált terv lép működésbe a koreai rendezőzseni, Chan-wook Park új munkájában.
Kém a kémbe ne szeressen bele, mert tiltja a kémek etikai kódexe, a józan ész és az a tény is, hogy Brad Pitt igazán komoly szerepre már régen nem alkalmas. De legalább ott van nekünk Marion Cotillard!
A Wellhello zenéjére és életérzésére komponált szkeccsfilm pont azt hozza, amit Fluor Tomi zenekara: némi idézőjelbe tett romantikát, humort, jó dumákat, napfényt és egy rakás YOLO-t!
Ken Loach újra társadalmi érzékenységről, igazságérzetről és az ember utolsó kincséről, a büszkeségről értekezik, miközben munkanélküli hőse a szociális szféra sötét útvesztőjében kereng.