Franciák között lengyel, tudós férfiak között nő, nők között özvegy, özvegyek között szerető – mindmegannyi identitásválság…
Egy kicsit elfajul a társasjáték, amit egy szimpatikus társaság bevállal, amikor a kamu bűnözők helyett igaziak bukkannak fel, de a játék akkor is játék, ha kicsit véres.
Guillermo Del Toro egy szuszra hozott összes egy izgalmas kémsztorit, egy csodás szerelmes filmet és egy megragadó szörnymesét, és egy pillanatra sem téved el ebben a fantasztikus világban.
A szerencsétlen ősemberek találkozása a magasabb kultúrával és a futballal a stop motion animáció mestereitől nem hozta meg a várt eredményt: mi egyszerűen untuk.
Az utolsó körig ez volt a legjobb idegen nyelvű Oscarért folyó verseny egyik nagy esélyese, és Enyedi Ildikó fellélegezhetett, amikor mégsem jutott át a végső szűrőn, el is mondjuk, miért.
Egy fenét! Egyszerű, fehér pasas vagyok, aki nem vet meg egy jó képregényfilmet, és nem értem, mire a felhajtás az új, szinte kizárólag színes bőrű színészekkel készült Marvel szuperhős film körül!
Amikor Nagy Ervin likacsos pólóban vonaglik, Stohl András női ruhában nyivákol vagy féltucat szimpatikus karakterszínész pucéran fetreng egymáson, az csakis a szakma szeretetéről szólhat.
Bátortalan, egyre szépülő férfiszerelem valamikor a nyolcvanas évek Észak-Olaszországában nyaraló, művelt, világot látott amerikaiak között, négy Oscar-jelöléssel és remek esélyekkel hozzájuk.
Egy tönkrement házasságból csak egy elhanyagolt kisfiú maradt, de egy szép napon eltűnik ő is, ahogy Oroszország is kérlelhetetlenül változik a nagyon is Oscar-esélyes, szikár alkotásban.
Kis késéssel, de hozzánk is elérkezett az elmúlt évek egyik legjobb horrorja, egyenesen Ausztráliából, ahol egy bizarr gyerekmese csupafog tintapacája lesz egy csonka család, anyuka és kisfia kínzója.
Az alkotás maga a művészet, még akkor is, ha „csak” egy báli ruháról van szó, és ehhez kell egy múzsa is, akiből ki lehet szívni a szépséget és az életerőt, de van, aki nem hagyja magát.
Tonya Harding elképesztő dolgokra volt képes a jégen, és nyilván köze volt legfőbb riválisa megtámadásához, de itt az is kiderül, milyen mélyről indult és hányan próbálták lenyomni.
Időről időre megérkezik a mozikba egy-egy kulináris film, ami rendszerint egyáltalán nem az ételről szól, hanem arról, miért menekülnek hőseink a sütés-főzés rejtelmeibe.
Ridley Scott lebilincselő valós történetet dolgozott fel, csakhogy nem lebilincselő módon. Persze, érződik a profizmus, csodásak a képek és nagyszerűek a színészek, csak az a szikra nincs meg.
Mészárszéken járunk, ahol egész nap állatokat ölnek és húst trancsíroznak, és a három főhős közül az egyikre is hasonló sors vár. Nem Gryllus Dorkára, mert az ő teste a legfontosabb fizetőeszköz.
Nem kell ahhoz vicsorgó, félig elrohadt élőhalottá válni ahhoz, hogy zombik legyünk, elég a teljes fegyelmezettség és egy jól működő terv a világ feletti hatalom átvételére.
A Golden Globe-díjátadón már tarolt, nálunk most kerül a mozikba és elképesztő élmény az ír Martin McDonagh a kisvárosi Amerikát megéneklő, egyszerre profán és szívmelengető balladája.
Erre a címre minden mosónő és szállodatulajdonos felkapja a fejét, pedig 68 ezer dollár eltulajdonításáról van itt szó, ami nagy pénz annak, aki egész nap szart lapátol.
Kik a keményebbek, a zsaruk vagy a bankrablók? Nehéz kérdés, mert ugyanúgy viselkednek, beszélnek, és pont ugyanúgy vannak kivarrva. Akkor kinek drukkoljunk?
Nem minden szuperhősnek van szüksége csilivili kosztümre, elég, ha valami rendkívüli képesség van a birtokukban, még ha nincsenek is ezzel teljes mértékben tisztában. És igazi gonoszra sincsen szükség.