Járjuk körül , vagy figyeljük meg hekk üzenetet, érdemes mert egyszerû mint az a pofon melyet elõszeretettel adnak a kor magyarjai közül néhányan.
Jelesül koránt sem az a fontos, hogy itt zenérõl van szó, ne tán értékrõl, hova tovább szórakoztatásról.
Itt egyszerûen csak arról van szó ki lehet itt magyar - talán most túlzásba estem - egyszerûbben fogalmazva a magyar zsidó népzene nem elég jó a magyar televízióba.
Hova tovább súlyos pénz herdálás erre az adófizetõk pénzét használni, mert inkább kellene hekk gondolatmenetét folytatva jóféle Kárpátiát és társait adni az adófizetõk pénzébõl vagy kényes ízlésének jobban megfelelõ akármit, csak ezt nem.
Legyen csak Yiddish Blues egy ellenzéki, a dolgokról másképpen gondolkodó csatornán mert csak azt érdemli.
Már pedig ízlésrõl vitatkozni sok értelme nincs, persze ha van. Csípõbõl, ellenszenvbõl elutasítani valamit az az igazi virtus.
Tilalomfákat, cenzúrát gyakorolni az az igazi.
Ennyi elõzetes után a témáról.
"
Kritika
Yiddish Blues
Ajvé

Szõnyei Tamás

Impressziók a Budapest Klezmer Bandrõl.



Több mint tíz éve, 1992 júniusában történt, hogy a klezmer betette – pontosabban: visszatette – lábát Magyarországra. Máig emlékezetes este volt, fura underground ünnep Budapest egy olyan fertályán, ami finoman szólva is kiesik az útból. Elvétve akad országos horderejû esemény itt, azon az estén azonban dugig telt a helyiérdekû mûvelõdési ház: ott volt mindenki a XV. kerületi Csokonaiban, akinek kíváncsiságát felpiszkálták a Magyar Narancsban olvasott sorok. „Ha egy igazán szívderítõ, egyben katartikus élményre vágyik (és már hogyne vágyna), ezt tényleg ne mulassza el.” „Az olykor megtévesztésig hûen elõadott k. európai talpalávalók mellett/mögött/között az alig hallható háttérben ott van az egyetemes világvárosi otthontalanság jól ismert érzése. A kétezer éves számûzöttség, a hazatalálás vágyának hallomása rezgésbe hozza rokon érzületeinket – s ehhez nem is kell feltétlenül vérrokonságban állnunk az elõadókkal. Egyetemes nyelvet hallunk: a fokozhatatlan fájdalom és a felülmúlhatatlan gyönyör tartományából.” Az elsõ mondatot Marton László Távolodó írta, közvetlenül a Klezmatics koncertje elé (május 27.), a többit hónapokkal korábban (február 5-én) a New York-i zenekar két elsõ albuma (Shvaygn = Toyt; Rhythm & Jews) kapcsán Tillmann J. A.

Mindezt csak azért idézem fel ilyen részletesen, mert legközelebbi közelmúltunkból erre az eseményre (az azóta jónéhányszor itt járt Klezmatics elsõ pesti fellépésére) épül az a közös tudás- és élményanyag, aminek meglétét a Yiddish Blues készítõi valószínûleg adottnak tételezik fel – és amivel talán ezért, talán másért nem foglalkoznak. És mert szerintem pontosan ez siklatja ki a filmet.

A Yiddish Blues impresszionista életkép a Budapest Klezmer Bandrõl: olyan kevés információt nyújt a zenekarról és a közegrõl, amelyben mûködik, hogy az még akkor is kínos volna, ha ez már a sokadik portréfilm lenne róluk, és mindenki fejbõl fújna mindent az összes zenészrõl, az együttes sikereirõl és kudarcairól, és egyáltalán a jiddis zene reneszánszáról. De hát messze nem ez a helyzet. A stábot egyszerûen félrevitte a jószándék. Hagyták, hogy magukkal sodorja õket a zene varázsa. Úgy képzelték, elegendõ, ha koncerteken, próbákon és stúdióban rögzítik a zenészek játékát, az általuk kísért balett-táncosok mozgását, s a szokásos szép képekkel (hangszerek, kezek, nõi vállak, nyakak) körített hangok közé kisinterjúkat és spontán pillanatokat (mikrobuszozás, kerti parti) vágnak be. Ez elvileg akár mûködhetett is volna, itt azonban leginkább az esetlegességek mûködnek – néha jól, többször rosszul. Elmondom mire gondolok. Kezdõdik a címmel. A Yiddish Blues nagyon jó cím, túl jó ide: szinte mindent ígér, amihez képest a film alig teljesít. Ha egyetlen zenekarról szól is a film, egy ilyen cím hallatán szerintem joggal várja el az ember, hogy az az egyetlen zenekar bele legyen helyezve egy földrajzi, történelmi és kulturális közegbe. A felütés alkalmat is adott volna erre: a zenekart alapító Jávori Ferenc (Fegya) oroszul meséli el, hogyan kerestek J-vel kezdõdõ magyar nevet a telefonkönyvben Jakubovics helyett, miután áttelepültek Kárpátaljáról. Innen elindulhatott volna egy rendes zenés dokumentum/portréfilm. Elmonda(t)ni és megmutatni a kelet-közép-európai zsidó történelembõl mindazt, ami a klezmer zene mostani reneszánszához tartozik, megérkezve a mába. Elmonda(t)ni és megmutatni a Budapest Klezmer Band történetét, egészen a filmkészítés jelenidejéig. De már az elsõ percben elrontották: feliratozás híján hagyták elveszni a sztorit a kötelezõ orosz oktatás elmúltával ma már egzotikusan hangzó nyelven (ráadásul ki sem írták, ki beszél; tipikus magyar „mûvészfilmes” hiba, egyébként a zenekar nevét is elfelejtik közölni), és nem derült ki semmi abból, hogy Jávoriék mikor, miért települtek át, hogyan teremtettek egzisztenciát, hogyan lett ez a zenekar, a klezmer mûfaján belül miért épp olyan zenét csinál, amilyet stb. stb. Belekapnak egy fontos kérdésbe (vajon tudhatják-e úgy játszani ezt a zenét a gójok is, mint a zsidók), de ez sincs rendesen kibontva.

Egyedül akkor izzik fel a film, amikor a zenekar egyik kulcsembere, a hosszú ideig velük dolgozó Illényi Katica és a többiek útja elválik egymástól, s a Budapest Klezmer Bandnek új hegedûst kell találnia. Szerencsére legalább ezt az emberi drámákkal teljes folyamatot sikerül rögzíteni.

De ez, meg a jó zene önmagában kevés. A Yiddish Blues a kihagyott lehetõségek filmje."