Bartis Attila írt már regényébõl, a letaglózó Nyugalom-ból színmûvet, de talán éppen epikus jellege miatt nem volt sikeres, ez az egyrészes darab szituációban, karakterekben, cselekményben sokkal adekvátabb. Halálos kór, agónia, eutanázia, - a mûvészet élõ tárgyának kihasználása, az alkotás tulajdonjogi problémái, vagy a válás nélküli válás és természetesen a szerelem sokoldalú lehetõségeket biztosít a színházi adaptációnak. Az író igényesen él is mindezzel az ismerkedés, egymásra találás, a konfliktus és a végkifejlet felépítésében, néhány mozzanat azonban gyengíti darabját. A dialógusok nyelve irodalmilag széppé stilizált, a szócsaták szinte vígjátéki poentírozással villognak, de nem érik el a téreysen emelt hangvétel magaslatait.

A professzionális fotó- és élet-mûvész racionális hitelességével szemben a 25/!/ éves újságkihordó-irodatakarító lány feltûnõ okossága, tájékozottsága, magabiztossága áll. Tételezzük fel, hogy ilyen külsõvel azért nem pincérkedik, mert minden vendég ki akar kezdeni vele, bolti eladó nem akar lenni, mert túl késõn van záróra, - de azért mégiscsak elhihetõbb lenne, hogy mondjuk egy gagyi-diplomát szerzett, alulról jött fiatalka, aki négy-öt év koplalós kollégiumi lét után nem tud a képzettségével munkát találni. (Beleírha- tunk még egy ráutaló félmondatot, nem?!?).

Szikora János rendezése idõlegesen feledteti ezen ellentmondásokat, átgondolt, kidolgozott helyzetek egymást erõsítõ láncolatába sûríti a történéseket. Korrekt a tempó, kiváló a színészvezetés, a látványban is csak egyetlen bántó mozzanat akad: a pupillaszaggató va-kuvillanások, melyek feleslegességét az elementáris erejû átkötõ-zenék igazolják. Lukács Miklós, aki bartóki ütõhangszerként kezeli a cimbalmot, hihetetlen empátiával érzékeli a dráma fordulatait és súlyos hangtömbökkel, meghatározó módon tagolja a cselekményt, a kortárs-zene érett nyelvén fogalmazott, impulzív frázisaival. A feszültséget fokozó, zsigereinkben rezonáló fémes dobbanások, a leépülés képeiben gyolcsba burkolt verõk fojtott tompaságába révülnek, megadóan követve a leépülés fázisait. A textus következetlensége leginkább a modell-szeretõ figuráján érezhetõ, Bata Éva karizmatikus alkata egyébként is keményebb, következetesebb a megírtnál. Õ soha nem volt bukolikus Ágicza, Õ eleve a kitörni vágyó, konokul erõs Ágnes! Nagyszerû színészi játéka azonban majd' végig sikeresen borítja homályba szerepének következetlenségeit, kõbõl faragott, monolitikus figurája magától értetõdõen uralja a játékteret. Helytáll a szópárbajok játszmáiban, rezzenésnyi gesztusokkal jelzi érzelmi viszonyulását, még a teljesen hiteltelen, az albérleti nyomorultságot feltáró monológgal is megbirkózik. A kiegyensúlyozott biztonság az utolsó találkozások pillanataiban üt vissza, abban a kétségbeesett kilátástalanságban sokkal erõsebb érzelmi kitörés lenne indokolt, hangban-szóban is, ahogy a halálos beteggel való találkozás döbbenete után, a kerekesszék elõtt térdelve, a fájdalmas összeborulás katarzisában pózban, mimikában ez meg is valósul. Bata Éva teljesítménye mindazonáltal csak felsõfokokkal jellemezhetõ, súlyos színészi jelenléte fõszereppel egyenranúvá emelte sokszínû alakítását.

Hegedûs D.Géza pályája egyik csúcsára érkezett, a fotográfus mûvész önzésbe és megalkuvásba egyaránt belegubancolódott egyéniségét káprázatosan gazdag eszköztárral állítja elénk. Minden szótagra van értelmezõ, kiemelõ, hitelesítõ gesztusa, egyetlen hangsúllyal képes betetõzni egy jelenetet, a cinikus fondorlat, a szómágia, a direkt ráhatás alantasságát éppen olyan átütõ erõvel ábrázolja, mint a felbuzgó vágy és szerelem hevességét. Aprólkékos elemzést érdemelne a halálos út három stációjának testi-leki és hangbéli megjelenítése, a nagy színészet mestermunkája. Szélsõségei mellett, a hangvétel mindig a visszafogott arányosság határain belül marad, még életerõs gyorsaságának cikázásai, az elsõ roham rémülete után, észrevétlenül váltanak az elerõtlenedés bizonytalanságába. Az itt máshoz szokott nagyközönség döbbent csendje jelezte, hogy a legkomolyabb téma is utat talál, ha súlyához méltó elõadásban szólal meg.