Darvas Iván érzelmektől túlfűtötten fojtott, időként sustorgásig halkuló beszédét valóban nem mindig volt egyszerű pontosan érteni.

A megfilmesített dráma, a korszakos, páratlan kiválóságú, ikonikus színészegyéniségeivel és Páskándi Géza érzelemtelien elgondolkodtató, színvonalas párbeszédeivel jólesően idézte fel az egykor látott színházi előadások kultúra-emelkedettségű hangulatát.  Számomra csak az volt valamelyest zavaró, hogy néhány váltásnál összefüggésbe zökkenő sek kidolgozatlanok voltak egyes összefüggések dramaturgiai átkötései. A film után elolvasva az eredeti darabot, nem tapasztaltam ilyen kizökkentő érzetű problémát.

Amikor elkezdtem részletesebben átgondolni a személyes benyomásaimat, itt a Port.hu-n ráakadtam az Újszínház által 2012-ben színre vitt változat ismertetőjére, mely egyrészt kiegészítően is nagyon informatív volt számomra, másrészt az aktualitása tekintetében lényegi átfedésben volt a körvonalazódó mondataimmal. Ezért ehol is helytállóként, ide is ezt idézem be:
《 Páskándinak a Magyarországon 1971-ben bemutatott, majd 1973-ban kötetben is napvilágot látott drámáját olvasva szembetűnő, mennyire aktuális. S mai érvényessége nem a történelmi helyzetek analógiájában, még csak nem is időszerűnek látszó társadalmi-politikai áthallásokban érhető tetten, hanem sokkal inkább az időtlennek látszó emberi élethelyzetek lelki-morális aspektusában. Bár a Dávid Ferenc-i történetben egy XX. századi szovjet típusú diktatúra analógiája sejlik fel, s tudható, hogy a dráma mögött az író nagyon is "életes" valóságélménye, az '56 után a Duna-deltában eltöltött kényszermunkatábor fél évtizede húzódik meg - és a Vendégség ennek az életélménynek a lelki lenyomata -, valójában a mai néző számára izgalmassá és fontossá azért válik a mű, mert drámai erővel képes felvetni az önbecsülés megtartó erejének fontosságát és az "embernek maradni" erkölcsi parancsának máig ható érvényességét.
Az előadás nem történelmi drámaként tekint a Páskándi-műre, hanem sokkal inkább úgy, mint "modell-drámára", amely a szerepek matematikai képletrendszerében fogalmazza meg az emberi magatartásformákat és azok változásait. Arra koncentrál, milyen nyomot hagy az egyes emberen a hatalommal való találkozása, s hogyan alakítja ez a találkozás az emberi viszonyokat.
Miközben az előadás a szöveg szintjén a hitbéli értékekről beszél, valójában a hatalom rendszerszerűségéről szól, amely megsemmisíti az embert. A megsemmisülés útjába egyetlen dolog állhat: a tetteinkért való személyes felelősség felvállalása. A legnehezebb vállalás, mert azt a kérdést veti fel: felülírhatja-e az egyes ember a rendszerhez való alkalmazkodás elkerülhetetlennek látszó sorsszerűségét? Úgy tűnik, az "igen" válasznak nincs alternatívája - már ha fontos valaki számára az emberi létminőség. 》

Egy dolog, hogy mit lehetett elmondani. Sokat. Ez egy jó darab.
Az viszont biztos, hogy ma akkora színészegyéniségek nincsenek, mint akik voltak „akkor”.

Vajon milyen lehet? Mit lehetett akkor már elmondani? Persze, Hofi akkor már mindent elmondhatott...