December 9-én az Urániában adták le, én éltem az alkalommal... voltunk vagy kilencen...:D:D Hát, ez van, az élménybõl, mint eddig sem, most sem vont le, örültem ,hogy ismét megnézhettem, az élmény nyolc éve változatlan.

Valószínûleg a nyolcvanas évek végének legjobb magyar, s nemzetközi viszonylatban is az egyik legjobb filmje. Egyenesen megdöbbentõ, hogy még csak egy ember méltatta itt hozzászólásra.

Enyedi Ildikó mozija fekete-fehérségében is rendkívül sokszínû portré.

Igen, mûfaját tekintve portré, de hogy minek a portréja azt nehezen tudnám érzékeltetni.
Persze, a XX. századé, de nem azé a huszadik századé, amelyet mi ismerünk. Ez egy másik huszadik század. Kicsit az is, amilyennek LENNIE KELLETT VOLNA (legalábbis a XIX. század embere szerint), kicsit azé is, AMI LETT, és kicsit azé is, amilyennek NEM KELLETT VOLNA LENNIE.

Ezt, a kaleidoszkóp számtalan színében és formájában egyszerre megnyilvánuló egyetemes állapotot természetesen úgy lehet a legjobban érzékeltetni, ha az a XX. század, mint folyamat kibontakozást, létrejöttét kísérjük figyelemmel.
Azt a történelmileg viszonylag jól körühatárolható idõszakot, mikor már volt XX. század, de még sem nyilvánult még meg a maga teljességében.

Furcsa, lebegõ léthelyzet ez.

Valahol már nem, s közben valahol még nem lenni. A magyar nyelvben ezt talán a kissé vallásos töltetû "elközeleg" kifejezés tudná a legpontosabban érzékeltetni. Valami már elment, valami viszont már majdnem megérkezett.

Igen, ez a "boldog békeidõk" kora. Pontosabban annak dekadens utolsó szakasza, amelyben a kezdettõl fogva jelen levõ anomália nyilvánvalóvá és leplezhetetlené válik.

Az az anomália, amelyet XX. századnak hívnak.

Ez az állapot, ez a lassan, ám egyre látványosabban megnyilvánuló XX. század érdekli Enyedi Ildikót, s ezt mutatja be furcsán hányódó, kissé szeszélyes - egyik pillanatban feladatában olyannyira bizonyos, máskor a végletekig bizonytalan - karakterein keresztül (akiknek ábrázolása külön tanulmányt érdemelne).

A végeredmény egy bámulatosan kivitelezett, struktúráját tekintve rendkívül egységes, egyszerre depresszív és felemelõ mozi, mely esetében, bármennyire is nem szeretnénk, kénytelenek vagyunk némi allegorikus utalást felfedezni az idõszakra nézve, melyben született.

Nem véletlenül lett ugyanis generációja fogékonyabb, tisztánlátóbb magyar kissebbségének egyik legkedveltebb filmje. Az alkotás ugyanis egyszerre univerzális, de specifikusan magyar is, hiszen kvázi, egy "Európában és mindig Európa nélkül" - "Ugyan kérem, ezeket az országokat Shakespeare találta ki" - (és itt most véletlenül sem a politikai-gazdasági kreatúrára, hanem egy magatartásra, obkektív Emberi mércére gondolok) áthallás mellett, a változás anatómiáját is bemutatja.
Persze nem objektíven és "az egyedül üdvözítõ" felkiáltással, s nem is enciklopédikus tárgyilagossággal. Mindössze alternatívákat és élethelyzeteket, sorsokat érzékeltet, néhol ordító fortissimoban, máskor rendkívül csöndesen, ám annál simulékonyabban, néhol a filmnyelv legelvontabb régióinak ritkán tapodott útjait róva, s saját belsõ tájainak végtelen oszlopcsarnokaiban bolyongva (a tizenkilencedik század monumentális építészeti örökségében sem véletelnül tobzódik a film), máskor olyan erõs reflektorfényben a középpontba állítva, hogy csak az érzelmileg és intellektuálisan igazán vak emberi egyedek nem képesek meglátni.

Ez a XX. század portréja.
A XX. századé, amilyennek szerették, vagy nem szerették volna, s végsõ összefüggésében természesen azé is, amilyen lett.

Patetikusan és rezignáltan, egyszerre huszadik század eleji és huszadik század végi módon.
És persze úgy, ahogyan azt csak Enyedi Ildikó tudja...

S az, hogy nem csak õ nevezheti az "Én huszadik századomnak" a legeslegnagyobb eredmény és elismerés, amelyet a film valaha is elérhetett.

(10/10 - természetesen mindezek után már nem kell magyaráznom.)

A legjobb film a világon! Tényleg hihetetlen, csak meg kell látni benne a sok kis apró zsenialitást...
Adják le végre valahol...