Eszembe jutott még egy film, amelyben Párizs (pontosabban csak maga a név) hasonló szimbolikus értékû, a vágyak netovábbja: ez Wenderstõl a Párizs, Texas: "egy road-movie-ba oltott melodráma az otthonkeresésrõl, a vándorlásról"

Igen, kertvárosi az Apró titkok és a Távol a mennyországtól, a Stepfordi feleségek, a Kánikula, a Rövidre vágva és még rengeteg másik film.

Azt nem értem, miért a munkavégzéssel lehet definiálni valakit, miért az határozza meg egy ember értékét, lelki gazdagságát, intelligenciáját? Vagy azzal, hogy nem fél semmitõl? És ha fél? És ha cukorkaárus, akkor már nem is lehet értékes és okos? A munka csak egy dolog, amit el kell végezni; legtöbbször azt, ami épp adódik. A legtöbb embernek nincs lehetõsége válogatni, örül, ha van állása. És viszont: akiknek mégis izgalmas és érdekes és elit munka jutott, azok is lehetnek teljesen átlagos, hétköznapi, szürke emberek. Ismerek unalmas és felszínes politikust, orvost, szobrászt. És érdekes hidegburkolót, autófényezõt. Egyszerûen nem látom az azonosítást a foglalkozás és a személyiség gazdagsága között. Szerintem ilyesmi nem létezik. Arról nem is beszélve, hogy ami az egyik embernek értékes és izgalmas, az egy másik számára talán semmit sem jelent. Pedig a kertben levõ hangyák megfigyelése is vezethet akkora tudományos eredményhez, mint egy amazonasi utazás. (Rovarok és angyalok) Van, aki arról ír tudományos dolgozatot, hogy a nyulak miért eszik meg az ürüléküket. Vagy ha valakinek az "Illa berek, nádak, erek"-rõl ez jut eszébe: "Jókai írja pl. A kõszívû ember fiaiban: „Uraim, dámáim! Sauve, qui peut! Ill a berek – nádak, erek!” Értelmét tekintve az illanásra utal. Lám a Pallas lexikon szerint is: Illa berek vagy teljesebben illa berek, nádak erek (v. nád a kert), tréfás szólás az elillanás, kereket-oldás kifejezésére. Így magyarázzák: fuss v. futott berken, nádakon, ereken át. (V. ö. Ilosvainál: Bujdosik az éren, bujdosik a nádon.) Már a XVII. sz.-ban elõkerül Matkónál: Illa berek onnan. Gvadányi így írja: Illy a berek, mentek, mint megy a fergeteg. Otrokocsi így magyarázza: Illa berek, hoc est refugium ei est dumus. Az illa mint fõnév ebben a régi szólásban is megvan: Illára vevé a dolgot (Heltai, Geleji, Katona stb.)."
Nos, ez a szöveg a legtöbb ember számára minden, csak nem izgalmas és vonzó. Mégis van, aki számára ellenállhatatlan :)

A regénybõl kiderül-e, hogy Frank és April számára mi jelentett érdekes izgató, vonzó tevékenységet, témát? Mert önmagában az '"izgalmas" szó semmi konkrét érdeklõdésre nem utal. Ha a filmbõl nem is, a regénybõl ki kellett derülnie, hogy mi iránt lelkesedtek. De hát: nemcsak a munkahely lehet izgalmas. Lehet pl. egy kocsikísérõ szabad idejében számítógépes szaki; egy zöldségbolti eladó énekesnõ, egy ápolónõ versenytáncos, egy hivatalnok a motorok szerelmese, egy vízóraleolvasó természetfotós, egy ügyintézõ karatebajnok stb. Rajonghat valaki a kutyákért, a kertészkedésért, a pókerért, a társasjátékért, vagy épp a fotóautomaták összetépett hulladékáért...:) Pl. Szõke András apukája szobafestõ volt. Egyszer a nagyszüleim házát õ festette ki. Egy egész nyáron át húzta az öreg a festést, a nagyszüleim "mentek a formábul kifele". De a plafonra mindenféle stukkódíszeket és virágcsokrokat festett szabad kézzel. Nagyon szép lett. A szimpla szobafestést is izgalmassá tette. (És az különben is érdekes, ha pár évente magadnak csinálod meg). Gondolom, talán túl sok példát is hoztam, hogy érthetõ legyek.
És még mindig ott a kérdés: ha April titkárnõként helyezkedik el, abban mi lett volna az intellektuálisan vonzó?
Vagyis. Tulajdonképpen a filmben egyetlen mondat mégis utalt arra, hogy Frank addigi életében mit talált izgalmasnak: a háborút. Ha April ezt valóban meghallotta volna (ha valóban érdekli, mit mond Frank), akkor mondhatta volna: ha unod a hivatalt, próbáld ki újra a sereget. Miért is ne, ha Franknak ez jelenti a kellõ adrenalinszintet. Ehhez pedig tényleg fölösleges Párizsba költözni.
És ugyanakkor: ha April eleve egy amatõr társulatban szerepelt, azt a gyerekek mellett is folytathatta volna. Sõt: ha õ képzettebb színésznõ volt, akkor oktathatta volna is a teljesen amatõröket. Ha máshol nem, még egy iskolában is indíthatott volna színjátszókört gyerekeknek. És ezek olyasmik, amik valaha tényleg érdekelték õket. Szerintem April számára még a gyerek színjátszókör is közelebb esett volna az érdeklõdéséhez, mint egy titkárnõi állás.
Nem tudom, Yates pontosan mire akart kilyukadni a vergõdéssel, de még én is különösebb gond nélkül kitaláltam, mit kellett volna tenniük (és szerintem a valóságban meg is találták volna ezeket a lehetõségeket, csak a gonosz és aljas író ábrázolta õket tehetetlennek.)
Az összes többi pedig már nem a munkán múlik: a többi már a szívük, lelkük üressége.
És ha, amint írod,a többi szomszéd élete még üresebb volt, mint az övék - akkor tulajdonképpen, igazából õk, a szomszédok a tragikus hõsök, nem?
Lehet, hogy erre azt mondod: a szomszédok, munkatársak meg voltak elégedve a saját életükkel, még csak nem is törekedtek arra, hogy változtassanak. De kérdem: honnan tudjanak arról, hogy egyáltalán hiányzik nekik valami, ha még sosem tapasztalták meg azt, ami hiányozhatna? Ha a szomszédokat semmi sem köti Párizshoz, miért akartak volna oda költözni? April sem azt mondta: te Párizsban voltál katona; akkor költözzünk el vagy Rióba vagy Marrakeshbe. Oda akart menni, ahová már volt személyes kötõdésük, emlékük. Wheelerék azért tûnnek tragikusabbnak, mert tudják, hogy elvesztettek valami izgalmat és színt, ami hiányzik nekik. De nem azok tragikusak igazán, akik még csak nem is vesztettek el semmit, mert sosem volt részük benne? Szerintem õk sokkal szánandóbbak és elesettebbek. No persze a frontszolgálat és egy amatõr színtársulat még mindig nem az élmények netovábbja...

Egyébként abban igazad lehet, hogy April félreismerte Franket. „A személyészlelés nagy mértékben konstruktív, aktív folyamat, amelyben az észlelõ tudás és korábbi tapasztalata néha fontosabb szerepet játszik, mint az észlelt ember tényleges tulajdonságai. Amint Jones és Nisbett megfigyelték: ’a tulajdonságok inkább a megfigyelõk szemében léteznek, mint a cselekvõ pszichikumában.’” (Forgács J.)

Hú, ez elég komly kitárulkozás volt tõled, de megtisztelsz vele.

A hozzászólásodban viszont nagyon érdekes témát feszegetsz. Eltöprengtem rajta mind a film, mind a regény kapcsán. Igazság szerint az a verzió is helyes lehet, amit mondasz, hogy elõször több minden tartotta õket össze, aztán valahogy mindketten más irányba fejlõdtek tovább, mint ami a házasságuk szempontjából egészséges összetartó erõként tudott volna funkcionálni.
Errõl eszembe jut egy fontos mondat a reégnyben, ami a filmben is megjelenik, csak mivel ez gondolat, ott legfeljebb Leo (Frank) tudja kifejezni arcmimikával, szerintem elég jól, de talán mégsem eléggé, vagy nem is lehet ennél jobban.

Szóval amikor elõször beszélnek Párizsról, és Frank vitatkozik Aprillel, April azzal jön, hogy Frank pont azért kell, hogy megtalálja magát, mert nagyon érdekes ember, nagyon sok minden rejlik benne, csak elfojtja magában. (Nem szó szerint idézem.)
Erre Frank vitatkozni kezd vele: "Egyáltalán mondta valaki, hogy ennél több vagyok?"
April: "Amikor megismertelek, nem volt a világon semmi, amitõl visszariadtál volna!"
Frank: "Amikor megismertél, akkor még csak egy nagyszájú okoskodó srác voltam"
April erõsködni kezd, hogy nem így van. Itt a regényben Frank inkább elhallgat, mert megijed, hogy Aprilt a végén még TÉNYLEG MEGGYÕZI, hogy ez így van, és nincs benne több!

Innen már megint gondolkodhat az ember, hogy Frankben valóban volt-e több (most a többet April szempontjából nézem, ne kezdjük el firtatni, hgy Knox alkalmazottként mennyire lehet tartalmas életet élni akár Franknek), vagy valóban egy fecsegõ hülyegyerek volt régen.
Mert lehet, h nem, csak akkor Frank is elfelejtette már azt az énjét, eltávolodott a saját ifjúkori álmaitól, amelyek igenis megvalósíthatók lettek volna (még ha nem is volt konkrét álma, de biztos járt valami a fejében), ez esetben April ahhoz ment hozzá, akihez tényleg akart, vagy Frank valójában mindig ennyi volt, nem több, ez esetben April tényleg marhára félreismerte.

Amiket leírtál, azokban igazad van. Bizonyára ebbõl a könyvbõl mindazt ki lehet olvasni, amit idáig leírtunk :)
Nekem az jutott eszembe, tanulság az is, hogy minél öntörvényûbb vagy, minél önállóbban gondolkodsz, minél kevésbé akarsz függni másoktól, annál elkerülhetetlenebbül magányos leszel. És nem biztos, hogy ez az ár mindig megéri.
Más: eléggé megdöbbentem azon az állításodon, miszerint April tíz évig sem ismerte meg Franket, csak illúziói voltak róla. Ha ez így van, az April ellen szól. Mert ez azt jelenti, hogy Frank semmit sem jelentett neki, sosem érdekelte, sosem vett annyi fáradságot, hogy megismerje. Akkor tényleg idegenek maradtak egymásnak, és a házasságuk üres volt. A filmbõl erre nem lehetett következtetni, de lehet, hogy a könyv ezt sugallta.
Én inkább azt gondolom, hogy ismerte. Csak egészen addig elfogadta a köztük levõ különbségeket, és most jött el az a pont, amikor nem akarta tovább elviselni az addig is nyomasztó távolságot. Másrészt tíz év alatt mindketten változtak, valamilyen irányban fejlõdött a személyiségük. És tíz év után derült ki, hogy ezek a változások annyira más irányúak, ami már nem tudja õket összetartani. Ezek az értelmezések elfogadhatóbbá teszik Aprilt, mint az, hogy eddig fogalma sem volt arról, kivel él együtt.
Persze végül is lehet benne valami. Hisz amikor veszekedtek, Frank így fakadt ki: ha April ennyire utálja, tulajdonképpen miért ment hozzá? (Ha ez tíz év után nem egyértelmû...)De ez az értelmezés csak April sivárságát, ürességét jelezné. (Pont nem a belsõ gazdagságát). Lehet, hogy tényleg a Frank iránti érdektelenség hozott ki belõle egy olyan ötletet, amihez Franknek nem volt, nem lett köze. És azért akarta elég erõszakosan keresztülvinni.
(Egyébként van egy hasonló sztorim: ismerek valakit - az anyámat - aki a valóban tök érdektelen és üres és lelketlen és gonosz házasságát egyszer azzal próbálta megjavítani, hogy kitalálta, el kéne költözni Mongóliába, mert ott a mérnököknek micsoda lehetõségeik vannak. Még egy mongol szótárt is vett az apámnak. Nem írom le, mit váltott ki ezzel az ötletével. Késõbb persze elváltak. :)) (Ja, és mindketten üresfejû, lelketlen, buta emberek. Akik azért nem beszélgetnek másokkal, mert nincs mondanivalójuk; és azért nem ismerik azt, akivel együtt élnek, mert nem is érdekli õket. Szerintem).

Heatcliff: A Fahrenheit 451-et filmen még nem láttam, de regényben olvastam, nagyon tetszett, bár a Marsbéli krónikák talán jobban bejött Bradburytõl, de ez mellékszál. :)

Amúgy nagyon jók a felvetéseid, és megpróbálok tételesen válaszolni rájuk, csak egy problémám van: én olvastam a könyvet is a film után, és nehezen tudok ettõl elvonatkoztatni. Megpróbálom beleérezni magam abba a szituációba, amikor még csak a filmet láttam, hogy mennyi jött le pusztán abból, és mennyival mélyítette a könyv, de nem biztos, hogy ez mindig sikerülni fog és hiteles lesz.

Szóval:
Az a probléma a szomszédokkal való beszélgetésekkel, hogy valóban üres panelekbõl, elõre lefutatott, már begyakorlott mozzanatokból állnak. A regény hoz erre egy remek példát, gyakorlatilag félig April szemén át látunk lezajlani egy ilyen baráti összejövetelt, ahol már szépen meg van írva elõre a koreográfia, ki mikor mit fog mondani, hogyan fogják elhatárolni magukat unalmas, és beszûkült környezetüktõl, hogyan hoznak fel taszító példákat, hogyan dobnak be valami látszólag új témát, amikor ellaposodik az egész, mik az állandó mentõtémák.

Kétségtelen, hogy a film ezekbõl nem sokat mutat be, de azért elég beszédes, hogy amikor bejelentik a párizsi ötletet, a gyakorlati kérdéseken és a megdöbbenésen kívül semmi õszinte reakció (illetve van, de az önkéntelen, és rejteni próbálják), képtelenek megbeszélni saját félelmüket, vagy az egész témának az ideológiai megközelítésével akár csak megpróbálkozni. Aztán nagyon beszédes Milly sírvafakadása a "megkönnyebbüléstõl" és persze a csalódottságtól, az õszinteség teljes hiánya Cambelléknél (akik még egymásnak is félnek bevallani, mennyire megrettentek a párizsi ötlet vonzó mivoltától, és saját kicsiségük felmerülésétõl).
Ennél azért Wheelerék elõrébb tartanak.

April azért nem lenne egy tragédia, már ami a színészetet illeti, talán nem elég kitartó, és hát túl hamar jött az elsõ gyerek. Viszont a regénybõl egyértelmûen kiderül (és a filmben Frank is utal rá, bár vigasztalólag, de félig igazan is), h April jó lett volna a darabban, sõt, õ lett volna az egyetlen jó, csak a társulat amatõr része borzasztóan lehúzta az egészet, végül saját szintjükre silányítva ténylegesen is April játékát.

Shep kétségtelenül õszintén tárja fel érzéseit Aprilnek, de igazából képtelen õ is belelátni a nõbe, nem érzi át igazán April személyes tragédiáját, egyszerûen csak fülig szerelmes April varázsába, feleségével, Millyvel szembeállítható könnyed eleganciájába. Ellenben semmivel nem tudna többet vagy mást nyújtani neki, mint Frank, és amikor April kétségbeesetten fordul hozzá, az elért cél lebeg a szeme elõtt, azaz April "megkapása", és nem April bánata. Szerintem April a kocsmai jelenetben igenis borszasztóan õszinte, bár kétségtelen, h szavait nem Shephez, hanem inkább magához intézi, de ettõl függetlenül Shep is láthatná, ha meg akarná látni, milyen sebezhetõ állapotban van a nõ.

Kathy Bates karaktere sem lát semmit az Aprilben dúló viharokból, számára egy kellemes értelmiségi házaspár, akiknek a legfõbb erénye, hogy nyugton vannak, és megbízhatók, lehet rájuk támaszkodni, lehet velük számolni, illetve mélyebb (õt igazából nem érdeklõ) témákban is képesek értelmesen megnyilvánulni, tehát ideális célpontjai a fiának, aki egy izgága, kirobbanóan okos ember. Mivel ekkorra már sejti, h majdnem mindenki tud a fiáról, igazából csak a pletykát megelõzendõ hozza fel a témát, eszébe nem jutna kitárulkozni, ha ezt a dolgot titokban lehetett volna tartani (ez tényleg csak a regénybõl derül ki).


Végezetül nem hinném, h Frank jottányival is õszintébb lenne Aprilnél. Frank már akkor elveti a párizsi ötletet, amikor megtudja a gyereket, innentõl csak taktikázás az egész, h mikor hozza fel a témát, és fogadtatja el a döntést a feleségével, tehát egy hónap folyamatos hazugság.
Az afférja bevallása meg tényleg nem más, csak egy kétségbeesett kísérlet arra, h valahogy féltékennyé tegye Aprilt és felhívja magára a figyelmet, de ezt akkor már April is nagyon könnyen átlátja.
Pont azért nincs is szüksége Aprilnek ilyen vallomásra, mert kapcsolatuk alakulása szempontjából a Sheppel történt dolog totálisan lényegtelen, semmit nem befolyásol a megtörténte, nem változtatna a folyamatokon.

De igazad van a Bovarynés hasonlattal, April egy modern Bovaryné, ahogy pl. az Órák fõhõsnõje is az (a háromból az egyik történetszálban), csak az a film több dologra is koncentrál, ez meg ezt bontja ki részletesen.

Bocs, nem azt mondtam, h ne ajánld, én örülök az ajánlatodnajk, és szívesen elolvasom, csak ne mint ellenmûvet ajánld, hogy bezzeg ez, bezzeg az... úgy vélem, mindkét (vagy inkább mindhárom, mert többet is mondtál) mû más és más aspektusait világítja meg ugyanannak a problémakörnek.

Nagyon felkavart, fiatal házasoknak - kötelezõen a filmet követõen megbeszélve - ajánlom. Azért nézetném meg velük, hogy lássák, mi vár/hat/ rájuk. De a megbeszéléshez ragaszkodnék - már akkor kiderülhet sok minden - ki mirõl, mit gondol - ez már egy kis felébredés a rózsaszínû álmokból - persze, csak ha valaki fel akar ébredni.

Nagyon felkavart, legjobban talán az, hogy a feleség feladta az addigi életét a családért, s csak egy válasza lehet erre: hogy teljesen betölti ez a hamupipõkei szerep.
A férjnek is unalmassá vált a munkája, mégsem úgy próbált a beszürkülés ellen harcolni, hogy pl. beöltözik a hét törpének, s kicsit kreatív módon próbál kis családja körül forogni - nem, a sokkal könnyebb, a karnyújtásnyira lévõ munkahelyi románcot választotta. Amikor a feleség kigondol egy olyan változást, ahol hajlandó a nehezebb végét megfogni a dolognak - a férje nem támogatja ebben. Az unalmas munkahelye hirtelen fontosabb lesz. Egy kis elõrelépésre a ranglétrán, egy biztos unalomra nagyobb bizalmat szavaz a férj, mint a feleség bizonytalan ugyan, de nagyon is megvalósítható terveire. Persze, ha a férj fejébõl pattant volna ki ez az ötlet, vagy netán a férjet Párizsba áthelyezi a fõnöke, akkor a feleségnek nyilván gondolkodás nélkül csomagolnia kellett volna, hogy támogassa a férjet a karrierjében.
Miért nem tudták idõben megbeszélni a dolgokat? Mindketten belehaltak abba, hogy nem keresték meg a mindkét fél számára jó megoldást - a nõ valóságosan meghal, a férfi pedig élõhalottként csak a gyerekeinek él tovább.

Olvastam a Makrát, sõt, az érettségi dolgozatomban felhasználtam, de csak egy-két dolog dereng már - újraolvasom, s ha lehet, megnézem a filmet is.

Szerintem is érdekes a film, érdekes a probléma. De úgy, mint Bovaryné története, és nem úgy, mint Jimmy Porter vagy Makra Ferenc drámája.

Miért ne ajánlhatnék más mûvet, ha eszembe jut róla? A történetek, az akármilyen mûvészi alkotások közt miért ne lehetne közös pontokat találni,miért ne lehetne õket összevetni egymással? Mindegyik önálló mû, mégis mind valahonnan merített. Tarantino egész életmûve szinte csak lopás, mégis az egyik legeredetibb rendezõnek tartják. Vagy ahogy valaki mondta: nincsenek önálló gondolatok, csak közös diskurzus van. Ez ne bántson téged, és ne sértõdj meg. Én pl. örülök, hogy mégsem úgy beszélgetünk errõl a filmrõl, hogy
- no comment!
- ajánlom is!
Ennél azért élvezetesebb olvasni, amit leírtál, és hasznosabb is. Elgondolkodtam ezen az önbecsapáson, mert kicsit ijesztõ - vajon én mennyire torzítom el a másokról szerzett benyomásaimat annak megfelelõen, hogy mit szeretnék beléjük látni? (Vagy, hogy egy téged nem érdeklõ dolgot említsek: vajon a kereszténység mennyire torzítja el a valóságos Istenrõl való kinyilatkoztatást annak megfelelõen, hogy mit szeretne belé látni?)Szóval ez ijesztõ kicsit, tényleg. És elgondolkodtató.

De hogy folytassam:
egyrészt nem egészen pontosan fogalmaztam April kapcsán: õ is lázad és harcol és küzd; de míg Vali ezt másokért teszi, addig April kizárólag saját magáért.
April engem egy másik irodalmi alakra emlékeztet kísértetiesen:és ez Flaubert Bovarynéja: "Ennek a szerencsétlen vidéki orvosnak lesz második felesége egy módos parasztgazda szép és nagyravágyó lánya, Emma. Emma gyûlöli a lanyha jellemeket: lángoló lelkû, romantikus nõ. Szerelmes regényeket, Walter Scottot, Balzacot olvas, olvasmányélményeibõl varázsol magának egy illuzorikus, szép világot a hétköznapi valóság helyett.
A két világnak azonban ütköznie kell: Bovarynéként megkezdõdik lassú lelki haldoklása - s máris nagyon messze kerültünk a kezdeti komikumtól. Emma örökösen próbál felemelkedni a hétköznapi szürkeségbõl: képzelgésekbe, majd férfiakhoz menekül..." Nos, April sokkal inkább csak e3gy képzelt intellektus, mint valódi.

Eszembe jutott még egy (megfilmesített) regény: ezt szintén az ötvenes évek amerikai életmódja ihlette: Ray Bradburytól a Fahrenheit 451. Ennek hõse, Montag is egy nyugodt amerikai kertvárosban él és elfogadja azt az üres, buta konzumidióta életmódot, amit a társadalom rátestál - amíg egy találkozás ki nem billenti nyugalmából. Ettõl kezdve nyugtalanná és intellektuálisan éhessé válik. Már nem elégíti ki a környezete,észreveszi, az mennyire iszonytatóan üres és buta és semmirekellõ. És szerinted mit csinál? Nos, ráveti magát a könyvekre és elkezd olvasni. Valamint összebarátkozik egy tudóssal. Neki is rámegy a házassága, kénytelen elhagyni a nejét, aki szembefordul vele, mert ragaszkodik a teljes ürességbe és kényelembe való süppedtséghez, az egész falat betöltõ tévéhez és szappanoperákhoz stb.
De hát April mégis, hogyan haladja meg a környezetét intellektuálisan? Mikor vesz a kezébe könyvet, újságot, mikor látjuk, hogy bármilyen téma izgatja és megrázza (a költözésen kívül)? Ha pedig nem, akkor annak, hogy a szomszédait, a férjét stb. üresnek és unalmasnak találja, nem az az oka, hogy intellektuálisan föléjük nõne. Lehet, hogy a saját ürességét vetíti ki rájuk. Mert bármilyen is egy ember, akkor is vannak gondolatai, érzései, amiket egy beszélgetésben át tud adni és közvetíteni tud. Nem igaz, hogy a beszélgetések csakis sablonokból állnának. Igenis érdekes megismerni egy másik embert, annak az eltérõ gondolkodását, személyiségét, még akkor is, ah érezhetõen annyira nagyon különbözik, hogy lehetetlen igazán közel kerülni hozzá. Akkor is lehet érzéseket, gondolatokat közvetíteni, abból és akkor is lehet épülni. És mondom,leginkább az hangzik nevetségesen, hogy az intellektuális hiányt akarná valaki úgy feloldani, hogy olyan helyre költözzön, ahol még olyan felszínes szinten sem tud kommunikálni a környezetével, mint otthon.
April azt mondta, és te is azt mondod: különleges ember, fölé nõ a környezetének - de hát egyáltalán nem értem, nem látszik, hogy mi az, amivel ezt igazolni lehetne. Mi érdekli? A férje érdekli, ez kétségtelen, ez végig egyértelmû. Aztán szereti a gyerekeit, szépen rendben tartja a házat. Szeret táncolni és dohányozni. Ezen kívül egyszerûen semmit nem láttam belõle, semmi olyasmit, ami bármiben is a környezete fölé emelné. Pl. Kathy Bates karaktere egy kifejezetten artisztikus érdeklõdésû hölgyet mutat, aki valamiképpen kinézi magának Aprilt, a sikertelen színésznõt, és valami lelki rokonság alapján ápolja a vele való barátságot. Az, hogy a fiát is hozzájuk viszi, és ezzel nyíltan feltárja a családi drámájukat, számomra messze nem tûnt felszínesnek. Vagy a szomszéd suta szerelemi vallomása is a lelke mélyérõl szakadt fel. Tehát éppenséggel a szomszédok így vagy úgy, de leveszik a mûmosolyt, és képesek feltárulni, kitakarózni. És April válaszul mit árul el magából, õ mennyire képes õszintének lenni? Hiszen Frank is õszintébb nála. És az õszinteség, a nehéz és terhes titkok bevallása vajon nem árul el némi lelki tartást? Mert szerintem igen. Pont Aprilnél látható ez a legkevésbé. Sõt: nem is tart igényt a másik õszinteségére: a férje vallomását visszautasítja és kigúnyolja - noha éppenséggel õ is tartozna egy pont ilyen vallomással. A filmben többször is elrejti az igazi érzéseit, és csak maszkot mutat maga helyett.
Nos, mindez - számomra nem teszi Aprilt tragikus hõssé.

Szerintem ez a film nem másról szól, mint egy unatkozó nõrõl aki tönkreteszi a családja életét azzal hogy öngyilkos lesz pont. minek belemagyarázni enyi mindent?felesleges szájtépés

Másrészt sztem nem olvastál engem elég figyelmesen.

Nem mondtam, h nem volt önáltatás a Párizsba utazás terve. Pontosan, hogy az volt. Ha kettõjük szempontjából nézem, akkor mindenképp. Én csupán annyit mondtam, h mint terv, nem gyermeteg, és nem elvetendõ, mert valakinek pont ez segít, és akár segíthetett volna rajtuk is, ha Frank valóban olyan, mint amilyennek April hiszi. De mivel nem volt, ezért eleve "elvetélt" (nem véletlenül használom ezt a szót) ötlet volt, ami abban is megnyilvánult, h Frank végül képtelen volt elfogadni.

April intellektusa nem különlegesen nagy, csak nagyobb, mint a környezetéé. És csupán annyiban nyilvánul meg, nem többen, hogy nem érzi szellemi partnernek az õt körülvevõ embereket, üresnek, tartalmatlannak éli meg a velük való beszélgetéseket. Nos, mivel tényleg azok is (ezt azért a film is remek eszközökkel érzékelteti sztem, nemhogy a regény), ezért ennek felismerése önmagában jelzi az intellektust.
És ehhez nekem nem kell külön bemutatni, h April fején amúgy milyen magasztos és mélyen szántó gondolatok cikáznak át rendszeresen.

De nem értem, miért ajánlgatod bármelyik mûvet ellenpéldaként (ellenmûként) ehhez képest. Szívesen elolvasom õket, ha kezembe akadnak, de nem azért, h igazoljam magamnak, vagy neked, h ez mennyivel rosszabb, elhibázottabb megközelítésû mû, hanem csak mert érdekelnek. De attól ezt a filmet és könyvet én még kiemelkedõ, és fontos, nagyon fontos problémákról szóló alkotásnak tartom és élem meg.

De ha April kb. tíz éven át csak hazudott önmagának Frankkal kapcsolatban, és csak hitegette magát, mint írod; akkor honnan veszed, hogy nem ugyanúgy csak önáltatás volt a Párizsba költözés terve is?
Egyébként lehet, hogy a regény alapján ez másképp érthetõ; de a filmbõl egyáltalán nem derült ki April különleges intellektusa, amivel toronymagasan a férje fölé nõtt volna. És egyébként pedig, intellektus ide vagy oda - a házimunkát akkor is el kell végezni, a gyerekekkel akkor is foglalkozni kell. Ha nem a kertvárosban laknak, hanem Párizsban, ez a tény nem változik. És egy titkárnõi állás kielégítette volna April frusztrált intellektusát? És mégis, miben mutatkozott meg ez az intellektus? Milyen szellemi kibontakozás vonzotta Aprilt? A filmbõl ez sem derült ki. Ha a frusztrált intellektus igazi drámájára vagy kíváncsi, akkor olvasd el John Osborne-tól a Dühöngõ ifjúságot. Az abszolút nem hagy kétséget afelõl, hogy Jimmy Porter, a fõszereplõ egy nagyon intelligens, de szellemileg iszonyúan éhes, frusztrált értelmiségi, aki cukorkaboltban dolgozik és nincs megfelelõ szellemi társaság. Képtelen arra, hogy ebbõl a helyzetébõl kitörjön, Noha majd megfullad attól a tompa közegtõl, amiben él.
Ha azt ismernéd, akkor nem mondanád, nem mondhatnád, hogy April is egy kallódó értelmiségi. Legalábbis Mendes filmje alapján biztosan nem.

Bocs az elütésekért, azért sztem ki lehet hámozni belõle. :)

Annyiban elõnyben vagyok veled szemben, hogy olvastam a regényt is, így tudom, mit akart ábrázolni és érzékeltetni az író. Én úgy vélem, számomra ez lejött (az egéybként elõbb látott) filmbõl is, de úgy látszik, mások számára, pl. a te számodra néhány dolog tisztázatlan, vagy nem egyértelmûen ábrázolt.

Tehát:
April nem volt különleges nõ, illetve ha mégis, akkor különlegessége legfeljebb abban állt, hogy felismerte, h számára ez a kertvárosi életvitel kisszerû, beszûkült, az õ intellektusának szegényes, sorvasztó, kevés. Persze már ez sem kis teljesítmény, mert sok, hozzá hasonló helyzetben lévõ nõ odaáig sem jut el, h ez3en egyáltalán gondolkodjon, nemhogy fölismerje (most beszéljünk azokról, akiknél ez tényleg valós probléma lehet, nem azokról, akik a kertvárosi háztartásbeliség létformáját tökéletesen kielégítõnek látják, amelyben maximálisan, vagy legalább normálisan kiteljesedhetnek).

Ettõl még persze April már jóval korábban sok mindent elrontott, nem sikerült az intelligenciájának megfelelõ szintû iskolát elvégezni, nem találta meg a tehetségének a legjobb kibontakozási lehetõséget (mert a sznéíszet mégsem az volt), és többek között hozzáment egy olyan férfihoz, akibe olyan dolgokat látott bele, amik nem voltak meg benne, illetve nem abban a formában és mértékben, ahogy õ elképzelte, és akivel olyan lelki rokonságot sejtett, ami valójában sosem volt meg köztük.

Másodszor: nem hinném, h April ne készült volna Párizsra, lehet, h kicsit kalandosan hebehurgyán vbágott bele, de úgy gondolom, többet tett annál, h beszerzett egy hajójegyet, még ha Mendes több dolgot nem is akart ábrázolni ebbõl (igaz, Yates, az író sem). Mondjuk pl. a nyelvkönyvet speciel õ szerezte (a regény alapján), és nem kell eltagadni a lehetõséget, h lassan csordogáló napjai közben forgatta is. De ez tényleg csak apróság.

Valóban egymáshoz illettek, de pusztán addig, amíg Aprilben élt a hit, akár minimálisan is, h Frank az, akinek õ hiszi, és amíg Frankben is élt ebbõl valami halovány sejtés, remény, vagy bármi is. Amint ez eltûnt belõl, és Frank magabiztosabb lett, aki már sokkal inkább tudja, mit is szeretne (Knox alkalmazott akar maradni egy apjánál jobb beosztásban, eltekintve attól, h a lelke legmélyén mennyire irtózott is ettõl, vagy sem), és amint ezt April fel is ismerte, azonnal és végérvényesen meghalt köztük mindenféle kapcsolat. Egy ilyenre, ami addig mûködik, amíg a partnerek egymás patológiáját táplálják, és fenntartják, nehezen lehet mondani, h mûködõ kapcsolat. Pedig milyen jól mûködött milyen sokáig! És hajjaj, mennyien élnek le egy életet egy ilyen hazugságban, egymás patológiáját kielégítve!
Igazság szeritn Frankék tragédiája az volt, h April keményebb nõ volt annál, h megijedjen szembenézni az igazsággal, akár Frankre, akár magára, akár kettejükre vonatkoztatva.

Összegezve: April végsõ filmbeli tragédiájához, és gyakorlatilag öngyilkossággal felérõ döntéséhez az vezetett, h az elõzõ nap délutánján az erdõben egyszer, s mindenkorra realizálta, h Frank nem az a különleges férfi, akinek õ közös életük folyamán mindig is hazudta magának, és õ maga nem rendelkezik azokkal az energiákkal, h egyedül valósítsa meg önmagát, legyen akármennyire is különleges, vagy sem.

Különbségek Vali és April között: Vali Makrát különleges pasinak látta, April Franket kisfiúnak. Vali látta Makrában a festõt. Az õ szemében Makra máris mûvész, akit csak képezni kell. April azt mondta: fogalmam sincs, ki vagy. Költözzünk el Párizsba, ott majd leszel valaki. Találd ki, kicsoda is vagy te. De: April tudta magáról, hogy õ kicsoda? Voltak szilárd elvei, értékei? Szembeszegült valamivel? Kiállt valami mellett? Vali csupa lázadás és küzdelem. April nem.
(Azt, hogy Valinak már van munkája és nincs gyereke, tehát a terve ilyen szempontból is sokkal reálisabb, már nem is említem). Egyébként Vali is megkéri Makrát, hogy menjen vele külföldre – de ez 56 novemberében van, Vali menekül. Vagyis a helyzet nem üres álmodozás, hanem nagyon is valós és életveszélyes kényszer.


Az utolsó megjegyzésem: „úgy vélték, a saját életük pont a másikon keresztül teljesedhet ki” –erõltetett túlzás volt.
És volt egy teljesen kaotikus mondat is: Párizsban franciául beszélnek. Ha meg akarják ismerni a helyi lakosokat, franciául kell beszélniük. Aprilnak ez eszébe sem jutott, nem is készült barátkozni senkivel.

http://www.narancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=18522