2010. február 21.

Sokat vártam tõle, ez lett a vesztem. A második felvonásra már nem is volt kedvem, otthagytuk. Máté Gábor sajnos nem érzett rá erre a zseniális Weöres mûre. Azt gondolhatta elég a ma divatos trendet követni és a jelen és a félmúlt ruháiba bújtatott szereplõket és kocsmahelyszínt bevetni és már kész is. Hát nem! Gyanús volt a színpadkép, ami két oldalról italboltot stilizál és középen egy sakktábla (vörös és fekete színnel, (na ja weöres érted?!) aminek, hogy ezt sakkjátszma-küzdõteret felfedezzük egy fekete sakklovat is elhelyeztek. A kocsmavendégek egy alföldi betyárnótát citeráznak el Bán János részeg gajdolásának folytatásaként. Ezzel kezdõdik a darab és nekem itt el is szakadt a cérna. Öncélú és oda nem illõ. Bosszant, hogy ezt valószínûleg Pintér Bélától „emelte” (sütemények királynõje) csakhogy míg Pintéréknél a citera a darab szerves része és mindvégig át meg átszínezi a darabot, itt stílustalanul, mint egy önálló produkció a „röpülj pávából” elszállt és kész. A szereplõk kivonultak, még egy tapsot is megereszthettünk volna, ha nem lett volna annyira mesterkélt és unalmasan hosszú.

A megpróbáltatások egész sorát eszelte ki ezután a rendezõ és a jelmez- és díszlettervezõ. Vadul félrevezetõ és szerintem szellemi sivárság, vagy a nézõ teljesen hülyének tekintése, hogy a török agát volt szovjet katonai egyenruhába és tányérsapkába bújtatja. A tatár seregvezért kozák sapkába. és így tovább és így tovább. Félmúltunk katonáinak semmi keresnivalója ebben a korban ilyen direkt módon. Ami pedig az áthallásokat jelenti engedelmet kérek, bízza rám és ne legyen ennyire didaktikus és egyben leegyszerûsítõ, hogy bekorlátozza egyetlen katonai egységre, (akkor megfoszt a többi militáns idõbeli és térbeli hatalom képviselõjének odagondolásától) . Az osztrák császári megbízott Windeck pedig bõrkabátban, (hû de modern!) TV-n keresztül nézeti a szereplõkkel a távoli eseményeket. amit a nézõ addig a színpadon lát. (poénosak akartak lenni nagyon!) Jó megoldás volt viszont, hogy idõnként a teljes szélességében végighúzódó, rudakon lógó különféle ruhák, - mint térelem - alkalmazása, idõnként függönyként is leeresztették, így váltott a szín, de ezen is mai öltönyök, felöltõk télikabátok lógtak. Viszont, ha ez a térelem következetesen - minden váltáskor - alkalmazták volna, véleményem szerint adhatott volna valami pluszt is. Na mindegy, ráadásul ez a gardrób ötlet sem eredeti, hiszen „a tizedes és a többiek” már régen learatta ezeket a sikereket.

A szereplõk karakteréhez illõ színészeket nem sikerült megtalálni. Kovács Lehel, mint Ambrus diák gyenge választás. Nem egy garabonciás forma, ráadásul minden lány, valahogy nem az õ mérete. Nekem, nem volt túl meggyõzõ, hogy a fehérnép azonnal beleszeressen ebbe a fiúba. Radonay Ibrahimot alakító Fekete Ernõ pedig pont az ellenkezõje a karakterének. Finoman szólva sem „üzletelõ” típus. A lányokkal sem jobb a helyzet. Erõtlen a Leát alakító Pálmai Anna és az Evelint játszó Tenki Réka. Ebbõl a sorból a Báthory Zsuzsannát megformáló Ónodi Eszter a kevés kivétel. Bán János pedig egyszerûen idegesítõ, mivel nem tud megszabadulni az általa minden szerepében azonos, a hangját remegtetõ és erõlködõ pózba feszülõ figurától. Újlaki Dénes is csak mint magyari úr jó, mert a látvány félmeztelenül hatásos, de a többi szerepformálása szánalmas. Szacsvay László láthatólag nem tud mit kezdeni a nem az õ kvalitásához mért szerepekkel. Mehmed császárként öltönyben szenved, pedig ez a Lipót császárral (Bán János) folytatott diskurzus a dráma egyik csúcspontja. Itt is miért kellett még egy álarcot is viselniük a magas feleknek.? Nehogy már ne tudjam, hogy a politikusnak két arca van. Ennyire nem bízik a közönségében, vagy a szövegben a rendezõ?

Erõsen kellett igyekeznem, hogy a szövegre figyeljek, ami még ilyen megpróbáltatások közepette is parádés, de a színészek mérhetetlenül túlzó gesztusai és hangereje megfosztott annak élvezetétõl. Harsány volt és méltatlan a remekmûhöz. Gondolom úgy értelmezték, hogy ez egy népies komédia, amit, ráadásul, hogy csavarjanak a dolgon „modernizáltak” is. Pedig egyáltalán nem kellett volna. Mélyen filozofikus mû, tele szebbnél szebb szellemi csûrcsavarral, ami ha csak felolvasták volna a szövegét, a látottakat messze felülmúlta volna.