60 ezren csápoltak a közönség fölött repkedő popdíva látványos megakoncertjén a -1. napon.
Patikamérlegen kiporciózott, profi látványtechnikával felturbózott, ipari rutinbulit láthatott a Sziget közönsége a -1. napon Pinktől. Ami egyúttal egy bensőséges, jammelgetős klubkoncert érzését keltette, a számok között kedélyesen sztorizgató, az első sorban csápoló rajongóknak mosolyogva autogramot osztogató énekesnővel.
Most, a buli másnapján a 10 éve Szigetre és más fesztiválokra járó, kiégett zenei újságírók bizonyára bekezdéseken keresztül sorolják a koncert hibáit az ergya hangosítástól kezdve az alibi show effekteken át a mindössze másfél órás játékidőig. Én szerencsére nem ilyen besavanyodott arcok mellett hédereztem a VIP-részlegben, a mikroszkópnyi Costes-vacsora és a faszomvégi hatputtonyos csúcsbor maradványai fölött. Hanem a minden nótát kívülről fújó, arcfestéses rajongólányok és hatalmas Pink!-táblákkal meg zászlókkal integető, félmeztelen holland partiarcok között, akiknek az őszinte rajongása nagyjából a második szám közepére átragadt rám is.
Pinket ugyanis nem lehet nem szeretni. 17 éve a popzene állócsillaga, és nem úgy, mint a termékenységi istennő-komplexusos, pózer R'n'B-királynő Beyoncé. Hanem mint a rágógumi popslágereket és kortalan rockklasszikusokat is ugyanolyan lendülettel játszó, pólós-farmeros, örök lázadó punkcsaj.
Pinknek nemcsak bitang jó hangja van, de hallatlanul jó érzéke is ahhoz, hogy egy teltházas arénában és egy füstös kocsmában is ugyanolyan jó bulihangulatot varázsoljon. És ehhez már tényleg csak amolyan bónusz track a sok háttértáncos, az embernyi gombostűkkel teleszurkált, gigantikus gót játékbaba, na és persze a védjegyévé vált nézők feje feletti repkedés. Ráadásul Pink amiatt is nagyon fontos előadó, mert nemcsak tinglitangli dalokat adott a világgal harcoló tinédzsereknek, de elgondolkodtató dalszövegeket is (erről a témáról testvérlapunk, a Dívány írt egy hosszabb cikket).
Nem mondanám azért magam hardcore Pink-rajongónak. De mivel a 2000-es évek elején otthon, az érettségire készülve és később az albérletben, az egyetemi vizsgaidőszak alatt is folyamatosan az MTV és a Viva duruzsolt a háttérben, most azon kaptam magam, hogy tizensok év után is kívülről fújom az olyan fülbemászó slágerek szövegét, mint a Get The Party Started, a Trouble, a Try vagy a Just Like Fire!
Az pedig, hogy Pink mennyire univerzálisan jó, aranytorkú énekes, abból is látszik, hogy a saját slágereinek ledarálásán túl más szerzők – sokszor teljesen eltérő műfajú – dalait is hallatlan profizmussal, és ami még talán ennél is fontosabb, őszinte lelkesedéssel képes előadni. Nekem például kifejezetten tetszett, amikor az énekesnő egy szál mikrofonnal és a gitárosával kiült a közönségbe nyúló színpad végébe, és rázendített Kris Kristofersson klasszikus countrynótájára, a Me and Bobby McGee-re (amit persze a legtöbben valószínűleg inkább a Janis Joplin-féle feldolgozásból ismernek).
Számomra ez volt a koncert egyik fénypontja. Aki viszont egy ilyen akusztikus gitáros résznél képes hazamenni azzal a felkiáltással, hogy ő nem ezért a hippi nyekergésért fizetett (vagy kért ingyenjegyet), nos, az annyit is ér, nézegesse csak csutka hangerőn otthon a Youtube-klipeket!
