A legtöbb reality esetében felmerül a vád, hogy a legkevésbé sem valóságos, amit látunk, hogy meg vannak benne csinálva a balhék, hogy direkt gerjesztve vannak a konfliktusok, hogy a készítők a saját kedvük szerint, azaz inkább a nézettség érdekében torzítják a történéseket a vágószobán, hogy a szereplők irányítva vannak, és így tovább. Az esetek jelentős részében pedig arra figyel fel az ember, hogy milyen elfogadhatatlan, erkölcsileg elítélendő dolog zajlik az adott bekamerázott élettér falain belül. Lásd: Megint áll a bál a Valóvilág miatt!

Lehet vádaskodni, hogy mennyire szélsőséges ez az ábrázolás, de soha senki nem állította, hogy ezek a műsorok nincsenek így vagy úgy megszerkesztve. Ezt kéne elfogadni, hogy nem várható el egy műsortól, hogy az unalmas, semmilyen pillanatokat is ugyanúgy megmutassák. Egy jó filmből is ki vannak vágva az üres járatok, de a hétköznapoknál és a valóságnál maradva: ha valaki megkérdezi tőlünk, hogy milyen napunk volt, akkor nem térünk ki arra részletesen, hogy 9:30 és 11:42 között az asztaltól fel sem állva egy monitort nézve próbáltunk helyesen kitölteni egy táblázatot, illetve megírtunk 6-10 emailt, elolvastunk 2 cikket meg eltelt 20 perc úgy, hogy csak a TikTokot pörgettük, ezért kicsit elúszott a délelőtt. Nem, arra térünk ki, hogy mit beszéltünk a kollégákkal a konyhában, hogy milyen "érdekes" dolog történt velünk a munkán kívül. Egy valóságshow esetében ugyanis nem érdekes az, ha valaki csak ül és nem csinál semmit. (Vannak kivételes esetek, amikor montázst lehet csinálni egy-egy ilyen esetből, de erre nem lehet hosszú távon építeni.)

Ahogy a saját életünkben is kiemeljük a highlightokat, ha valaki megkérdezi, hogy mi volt, ugyanígy a valóságshow is megteszi ezt a szelektálást, tehát végső soron ugyanolyan valóságos a maga megszerkesztettségével együtt is. 

De miért van az, hogy a szex és a balhé ekkora figyelmet kap? Mintha csak ez menne egy realityben. Erre a kérdésre Szigeti Péter 2002-es tanulmány adja meg a választ, ami a Médiakutatóban jelent meg.

A kereskedelmi tévék azért sugároznak kukkolóshow-kat, azért mutatják meg főműsoridőben, hogy két ember egy elsötétített szobában, takaró alatt ütemesen mozog, mert az embereket ez érdekli.

Ezt erősíti meg Zsolt Péter szociológus is.

Egy másik ember intim pillanatai utáni érdeklődés nem független attól, hogy a társadalom mit tart a nyilvánosságban elfogadható cselekvésnek. Ahol a nagy nyilvánosságú színtereken sok minden megengedett, ott az ingerküszöb is növekszik. Ahol a polgári értékrendek alapján a másik magánélete szent, ott a magánélet titokzatossá válik, és ennek megfelelően növekszik a ráirányuló érdeklődés.

Ezek a 20 éves értelmezések abból a szempontból még validak, hogy ma is érdekli az embereket a kukkolóshow, viszont, ami a polgári értékrendek alapján megítélt mások magánéletét illeti, talán már nem egyértelmű, hogy az mennyire szent, amikor a társadalom egy jelentős része kipakolja az online kirakatba, a Facebook üzenő falára, Insta storyjába a szépen megfilterezett életét. Ettől függetlenül vagy ezzel együtt is jelen van a másik magánélete iránti érdeklődési vágy, pláne, hogy ilyen könnyen hozzáférhetővé vált. 

A lényeg, hogy ezek a valóságshow-k - hiába tagadjuk - elég valóságosak, és a néző, ha nem is szereti, könnyen tud vele azonosulni. A témával előszeretettel foglalkozó bulvár média ezernyi cikkét fel tudnám hozni példának, hogy mennyi témát biztosítanak ezek a műsorok, a Love Island, Survivor, Farm, Flúgos Futam, Házasodna a gazda, Házasság első látásra, Éden Hotel, Ádám és Éva, Ezek az Édenben, Money or Love, A Nagy Ő, A bár, A Tégla , Star Academy meg a többi. A legjobb mégis, ha az Élet és Irodalom egyik cikkéből, Grecsó Krisztián írásából idézek, amiben mondjuk ő pont a teljesen megcsinált tehetségkutatókban látja a valóságosságot, nem pedig a realitykben.

"A vakolt hírességek törékeny, fiktív világával meg éppen nem az a bajom, hogy semmi közük az általam érzékelt valósághoz, hanem hogy túlzottan is emlékeztetnek rá: rémisztő, kisszerű, túlrajzolt karikatúrák, ott van a mozdulataikban minden félrecsúszott nyakkendőm, hát ki akarja nézni ezt a lelki, szellemi nyomort, mennyi lealjasult, fausti figura, és szinte mind eladta a lelkét, hát persze, hogy én is eladtam, meg a legtöbben megpróbáltunk már kapni érte valamit, más-más piacokon, eltérő méretű placcok mellett, de akkor is elég ebből a bűzből, azonnal elkapcsolok, a Sztárban sztár és társai csillogása olyan, mint az olcsó álmennyezet, az ember érzi a szagot és látni véli a penészes plafont, éjjel hallja a motoszkálást, ki tudja, miféle dögök kaparásznak ott."

(Médiakutató, Élet és Irodalom, 24.hu)