Tíz egymástól nagyon is különböző idegent hoz össze a hatalmas vihar egy országúti motelban, és persze egyenként veszítjük el őket az Azonosságban.
Agatha Christie 1939-es regényét, a Tíz kicsi négert, amit később a korai politikai korrektség jegyében Tíz kicsi indián, illetve És végül nem maradt senki címen adtak ki újra, nálunk pedig először az erősen szpojleres A láthatatlan hóhér címen jelent meg, irtózatosan sokan dolgozták fel. Még a Family Guy is! Persze mindenki megpróbált egy kicsit hozzátenni az írónő legnépszerűbb „whodunit-jához”, és James Mangold rendező, akinek most jött ki Az aszfalt királyai című nagyszerű autóversenyzős filmje, sem akart lemaradni a sormintáról, amikor nekiállt elkészíteni a maga verzióját, és egy meglepően jó fordulattal állt elő. Amit, ha úgy vesszük, rögtön el is szpojlerez az Azonosság (2003) címével.
Tíz titokzatos idegent kényszerít egy elhagyatott motelba az ítéletidő, az áradás ugyanis elzárta az utat, ráadásul két autó még egymásnak is rohan. A balesetet okozó Ed (John Cusack), Rhodes (Ray Liotta), a veszélyes fegyencet szállító rendőrtiszt, a gyönyörű Paris (Amanda Peet), egy rejtőzködő szerelmespár, a megsérült család, és a szálló állítólagos tulajdonosa hamar rádöbbennek, hogy egy sorozatgyilkos célpontjaivá váltak. Ahhoz, hogy túléljék az éjszakát, rá kell találniuk a titokra, ami összeköti őket, és amihez csak egy kulcsot kapnak. Mármint igazi kulcsot, minden holttest mellett egy megszámozott kulcsot találnak, és a számok növekvő sorrendben vannak. Mindeközben az ország egy másik pontján egy sorozatgyilkos (Pruitt Taylor Vince) ügyét tárgyalja újra a bíró, az ügyvéd és az orvosszakértő, mivel új bizonyíték került elő, és sokáig eltart, mire kiderül, mi köti össze a bűnözőt a motel 10 vendégével.
És nem véletlen, hogy Mangold ma Hollywood egyik legjobb szakembere. Zseniálisnak nem nevezném, mert nincs mondjuk egy Spielberg szintjén, de képes zseniális dolgokra – és ezt megvillantotta a Logan - Farkasban, A nyughatatlanban, de még a Coplandben is -, a rutin és a profizmus pedig itt is megjátszik. Fantasztikusan adagolja a feszültséget, mesterien vezeti fel az egyes szereplőket, hogy aztán szintén mesterien írjon felül mindent, amit az adott karakterről korábban mesélt nekünk – és alapvetően ez a történet lényege. Agatha Christie is büszke lenne rá!
