Bár nem lett belőle klasszikus, Az utolsó mohikán és a Szemtől szembe rendezőjének bemutatkozása, Az erőszak utcái szikár, kemény és célratörő lett, és meglepően sok volt vagy még aktív bűnöző dolgozott rajta.
Az igazi sikert jelentő Az utolsó mohikán (1992) és a Szemtől szemben (1995) még messze voltak 1981-ben, amikor az addig rövidfilmeket és tévésorozat epizódokat rendező Michael Mann nekiállt elkészíteni első nagyjátékfilmjét, Az erőszak utcáit. A film egy kasszafúró, Frank Hohimer emlékiratai alapján készült, aki a forgatás alatt börtönbüntetését töltötte – számos kollégája azonban technikai tanácsadóként vagy éppen színészként dolgozott a filmen. Furcsa forgatás lehetett, mert
aki nem visszavonult vagy még aktív bűnöző volt, az főállásban rendőrként dolgozott.
A szünetekben aztán folyton tapasztalatcsere és anekdotázás ment a két szakma képviselői között, különös tekintettel a már jogilag elévült ügyekre.
Merthogy bűnözők között járunk. Frank (James Caan) a legmagasabb szinten űzi a széftörés mesterségét, és egy bár, illetve egy használtautó-kereskedés szolgálnak bűnözői tevékenysége álcájaként. Egy jelentős értékű gyémántrablás végrehajtása után az összekötőjét meggyilkolják, mielőtt az átadhatná Franknek a neki járó részt. Frank nem hagyja annyiban, és nyomába ered a pénznek, így jut el Leóhoz (Robert Prosky), aki a chicagói alvilág egyik magas rangú kulcsfigurája. Leo, aki régóta figyeli hősünket, rá akarja venni Franket, hogy dolgozzon neki közvetlenül,
ami kezdetben nincs Frank ínyére,
de amikor később úgy tűnik, hogy végre összejön neki, amire régóta vágyott, hogy feleségével (Tuesday Weld) gyereket vállalhassanak, rááll, hogy még egy utolsó, nagy gyémántrablást végrehajtson Leo megbízásából. Csakhogy Leo átveri, és arra akarja kényszeríteni, hogy továbbra is az ő parancsait hajtsa végre, ám Frank személyében emberére talált.
Igaz, Az erőszak utcái – eredeti cím csak Thief, azaz Tolvaj – nem sok mindenben tér el a 80-as évek jellegzetes amerikai krimijeitől, és bár jó kritikákat kapott, nem is lett különösen ismert vagy emlékezetes, de fontos állomás volt Mann részére. Már itt megjelennek azok az elemek, amelyek visszatérnek például a Szemtől szemben is – a betyárbecsület bűnözők közt, a szikár, célratörő történetmesélés és még sok minden más. A film, amelyet a főszereplő James Caan a kedvencének tart, fontos állomás volt a rendező számára – például azért, hogyan ne használjon filmzenét: a Tangerine Dream szerezte soundtrack Arany Málna-jelölést kapott. És nem mellesleg ez volt James Belushi és az akkor még rendőrhadnagy Dennis Farina filmes bemutatkozása is.
