A nagy mentőakció (2005) az amerikai fegyveres erők történelmének legsikeresebb fogolymentési akcióját meséli el a lehető legnagyobb történelmi hűséggel.
A nagy mentőakció (2005) nem egy Ryan közlegény megmentése, ezt gyorsan szögezzük le. Merthogy egyetlen gyors, sebészi pontossággal kivitelezett akcióról van szó, amit összesen alig százhuszonegy katona hajtott végre az éjszaka sötétjében, amit nem lehet úgy tálalni, mintha ez döntötte volna el a II. világháborút a csendes-óceáni hadszíntéren, és ez nem is baj. Ez egy ilyen műfaj, ezt a történetet máshogy nem lehetett volna bemutatni, csak úgy, hogy megismerjük az akció hátterét, a tervezést, az előkészületeket és az érintetteket, a feladattal megbízott Ranger zászlóaljat és a megmentésre váró hadifoglyokat.
A Japán elleni háború állása a Csendes-óceánon már jó ideje a szövetségeseknek kedvez, a végkimenetel nem kétséges, a kérdés csak az, milyen áldozatot kell addig meghozni. A fanatikusan védekező japánok a saját életüket sem féltik, a hadifoglyokkal pedig rosszabbul bánnak, mint az áldozatokkal. A Fülöp-szigeteken partraszálló amerikaiak éppen ezért nem ok nélkül tartanak attól, hogy a vesztésre álló japánok végeznek az általuk őrzött foglyokkal, és merész tervet dolgoznak ki a Cabanatuan közelében lévő fogolytáborban lévő ötszáztizenhárom amerikai és más szövetséges hadifogoly kiszabadítására. 1945. január 28-án a Henry Mucci (Benjamin Bratt) ezredes vezette Ranger zászlóalj százhuszonegy katonája mintegy ötven kilométer mélyen behatolt az ellenséges területre, majd alapos felderítést követően az éjszaka során minimális veszteséget szenvedve kiszabadította az összes foglyot. Persze onnan vissza is kellett jutni…
A veterán rendező: John Dahl (Pókerarcok, Ölj meg újra!) nem egy bombasztikus mesét akart rendezni, hanem pontosan szerette volna visszaadni, mi és miért történt azon az estén – ekkora költségvetésből mást nem is nagyon tehetett volna. Arról nem ő tehetett, hogy a Miramax körüli bonyodalmak miatt a film végül két évet csúszott – igen, már megint előkerül Harvey Weinstein neve -, és arról sem, hogy a nézők valami másra, látványosabbra számítottak, és a film bukás lett a mozipénztáraknál. Pedig nem rossz darab a maga műfajában, amely mindenki előtt meghajol, a katonák és a nekik segítő filippínó gerillák előtt – a csata nagy részét az utóbbiak vívták, feltartva az erősítésként érkező japán erőket -, és a foglyok előtt, akik közül sokan olyan csont soványak és elgyötörtek voltak, hogy ölben kellett vinni őket. És van egy érdekes szerelmi szál is, az egyik fogoly (Joseph Fiennes) felesége (Connie Nielsen) az életét kockáztatva a Fülöp-szigeteken maradt, és éveken át segítette a foglyokat, felkeltve a hírhedt japán titkosrendőrség, a Kempetai figyelmét is – és ez szóról szóra tényleg megtörtént.
