Mortal Kombat

A 90-esek nemzedékéből ki ne ismerné a kistérségi nagymama karakterét, aki nemzetbiztonsági okokból a szüleink háta mögött, sutyiban gyűrte tenyerünkbe az ezrest a „menjél, vegyél fagyit!” utasítás kíséretében. Nos, ezen szívélyes gerillaszponzorok sosem tudták meg, hogy a hasonló bankjegyeket végül nem a cukrászda kasszája, hanem a restiben elhelyezett Mortal Kombat-automata nyelte el 20 forintosok formájában. Ebből kifolyólag pedig 1995-ben remegve vártuk, hogy Sub Zero a filmvásznon is úgy cincálja ki Scorpion gerincoszlopát, mint a talponálló zajérzékeny maligánkommandója az ominózus arcade játék villásdugóját. Csökevényes kritikai érzékkel megáldott tinédzserként csak azt tudtuk sérelmezni, hogy a Paul Anderson adaptációjához képest a Misi Mókus kalandjai maga volt a Texasi láncfűrészes mészárlás, később azonban rá kellett döbbennünk: az 1995-ös Mortal Kombat az elsők között fektette le az alaptételt, miszerint videójátékból merő képtelenség vállalható filmfeldolgozást rittyenteni.

Száguldó erőd

Bár „indokolatlan csöcsvihar” kategóriában Golden Globe-díjat érdemelt volna, az Úszó erőd minden bárgyúsága ellenére is békebeli akciófilm-klasszikusként él emlékeinkben. Ellentétben 1995-ös folytatásával, mely Steven Seagal számára megépítette a csúszdát a VHS-kölcsönzők legalsó polcára. A második rész tartalmából: három évre rá, hogy két sárgarépa-blansírozás közben hidegre tett egy csapat hajóeltérítőt, a terrorelhárító Kovács Lázár újra rendcsinálásra kényszerül. Ezúttal ugyanis a nyékládházi IC kerül terroristák kezére: a szóban forgó szervezet elvből nem alkalmaz rénszarvasos pulcsis, szemüveges informatikusokat, a Csonka Pici-fejű bandavezér ugyanis tökéletes kiberbűnöző: egyszerre két billentyűzeten klimpírozik Richard Claydermanként, hogy aztán az űrközpont jelszavát megfejtve (gagarin123) nagyobb pusztítást végezzen lézerfegyverével, mint a Budapest TV műholdja.

Showgirls

Paul Verhoeven életművének saját 9-es terv a világűrből-je ugyanazt testesíti meg a filmvilágban, mint a WU2 a samponok és a Dínom-dánom a vörösborok univerzumában: egy olyannyira infernális terméket, mely a pokol legmélyebb bugyraiban is tiltólistán szerepel. A legendásan hitvány színészi játékot és bugyuta párbeszédeket felvonultató mű azonban nem kerülhette el sorsát, tudniillik Ed Wood negatív mesterművéhez hasonlóan az évtizedek során nemespenésszé érett. Véleményünk szerint azonban már saját korában is kiharcolta magának az „úttörő” titulust: a hírhedt medencés jelenetnél erotikusabbat egy targoncás balesetvédelmi oktatófilmben láttunk utoljára.

Tiszta játszma

Cindy Crawford szép. Fitneszvideón, Jon Bon Jovi-klipben és Pepsi-reklámban is szerepelt. Végzetes hiba lenne, ha ezen szuperképességeit nem kamatoztatnánk egy akciófilmben.

Valahogy így hangozhatott az az érvelés, mire a producerek hátast dobva, égnek álló végtagokkal kínálták fel nyaki verőerüket az ötletgazdának. William Baldwin ekkoriban már túl volt néhány élvonalas produkción, ezért ideális alanynak bizonyult, hogy egy holtbiztos bukásnak köszönhetően könnyűbúvár-ruhában küldjék le Hollywood-alsó latrináiba. A Tiszta játszma pedig óhatatlanul beváltotta az ebbéli reményeket: Andrew Sipes direktor soha többé nem ül(hetet)t rendezői székbe, Baldwint pedig Szív TV-kompatibilis akcióthrillerek garmadájában láthattuk viszont.

A mángorló

A közhiedelemmel ellentétben a filmkritikusi szakma nyomasztóan nagy felelősséggel jár. Ugyanis minden egyes alkalommal, amikor a szóban forgó film kimarad a legrosszabb Stephen King-adaptációk listájáról, valahol ezer bébipanda halálozik el szörnyű kínok között. Akinek ugyanis volt szerencséje Tobe Hooper feldolgozásához, tisztában van vele, hogy a Tűzgyújtó vagy az Álomcsapda kipeckelt szemekkel, másnaposan, gyökérkezelés és bokatetoválás közben nem okoz ekkora kínokat. A démontól megszállt, csigalépcsőn közlekedő(!!!), hörögve gyilkoló mosodai vasalógép története még 1995 legalávalóbb filmes felhozatalában is alanyi jogon érdemli meg a dobogós helyezést.

Veszélyes kölykök

Adja magát a kérdés, melyet vélhetőleg soha, senki nem tett fel: rontotta volna-e A keresztapa vagy A remény rabjainak ázsióját, ha betétdalait a Milli Vanilli netán MC Hawer és a Tekknő szolgáltatja? Feltehetőleg igen, mint ahogy a Gangsta’s Paradise című Coolio-sláger jóvoltából a Veszélyes kölykök is jó filmként maradt meg a köztudatban. Pedig távolabb mi sem állhatna a valóságtól: a gettótiniket érettségire trenírozó, irritálóan lelkiismeretes Vágási Jutka sztorija annyira fájóan sekélyes és hiteltelen, hogy a Sas Tamás-filmográfiában is tökéletesen megállná a helyét. Amikor pedig az UZI-kat irodalomtankönyvben csempésző fiatalok a „nagy túrót” és a „lássuk a medvét”-kaliberű szófordulatokkal kommunikálnak, legszívesebben purhabbal dugaszolnánk el hallójáratainkat.