Robert De Niro minden, csak nem egykaptafás színész, talán ennek is köszönhető, hogy évtizedekig cserélődtek magyar hangjai.
Kevés irritálóbb dolog van annál, amikor egy jól megszokott szinkronhang helyett egy merőben más orgánum idegeníti el az adott karaktert – a filmtől és a nézőtől egyaránt. (Tegye fel a kezét, akinek nem spriccel a vér a füléből szökőkútként, ha Woody Allen az amúgy kiváló Kerekes József hangján szólal meg és nem Kern Andrásén!) Ugyanakkor vannak színészek, akikhez ilyen-olyan okokból – pl. karaktereik sokszínűségéből - adódóan nem társult állandó szinkronhang. Ilyen Robert De Niro is, akinek pályafutása során megannyi színész kölcsönözte hangját. Lássuk/halljuk az öt - szerintünk - legjobb párosítást!
A rettegés foka – Cserhalmi György
Bizonyos körökben a remake intézménye nagyobb szentségtörés, mint egy dél-koreai film végén, a stáblista alatt elhagyni a Művész mozi termét, ám nem találkoztunk még elő emberrel, aki szerint A rettegés fokának 1962-es eredetije jobb lenne, mint Martin Scorsese verziója. Max Cady karaktere ugyanakkor joggal szerepel az élvonalban a legnagyobb filmes genyákat rangsoroló listákon. Magyar változata ugyanakkor - a szó legnemesebb értelmében véve –
kiváltképp tenyérbemászóra sikeredett Cserhalmi Györgynek köszönhetően.
Az inverz verési jelenetet követő „ügyvééééééd úúúúúr” egy életre dobhártyánkba égett, és csak azért nem kíséreltük volna szétütni Cady fejét egy kardántengellyel, mert mi húztuk volna a rövidebbet.
Szemtől szemben – Kulka János
A 90-es évek közepén kis híján leállt a közlekedés és háztartási balesetek sorozata vette kezdetét, amikor megütötték fülünket a Szemtől szemben című klasszikusban a rablófőnök, Neil McCauley monológjai. Addig ugyanis az ország népe többnyire hasonló mondatokat hallhatott De Niro szinkronhangján: „Ez bizony infarktus, Öreg, hozd a hordágyat, bevisszük a Korányiba!” vagy „Megmondanád, miből? 15-e van, és egy fillér sincs a dobozban.” Márpedig
Kulka János orgánuma tökéletesen passzolt a hideg profihoz,
aki így közölte megbízójával a szerződésbontás tényét: „egy halott telefonba beszélek.” És persze ne feledkezzünk meg minden dialógusok egyik legnagyobbjáról se:
A taxisofőr – Rátóti Zoltán
Míg más neves taxisok a benzinár emelkedésére, a Lada-alkatrész hiányára, vagy épp a lépcsőházban grafitiző huligánokra panaszkodtak, addig Scorsese taxisofőre csendben tűrt.
Legalábbis addig, amíg el nem szakadt nála a cérna,
és nem vette át a késői hetvenes évek punkhullámának ritmusát és habitusát. Rátóti Zoltán pedig pazar választásnak bizonyult az együgyű, „láthatatlan, leszart emberből” terrorista Jokerré avanzsáló Travis Bickle figurájához.
Casino – Szakácsi Sándor
A 160 perces tömény szállóige-gyűjtemény, melynek eredeti dialógusaiban 422-szer hangzik el a „fuck” kifejezés,
ezzel az amerikai filmtörténet hetedik legtrágárabb filmje.
Egyesek a Casinót a Nagymenők gyengébb utánérzésének tartják, ám ezzel a legkevésbé sem értünk egyet. Mindkét mozi hibátlan Scorsese-klasszikus, ugyanakkor mindkettőt többször szinkronizálták. Hogy az 1990-es mestermű esetében melyik a legjobb verzió, arról lehetne vitatkozni, de hogy a Casino a Szakácsi Sándorral, Básti Julival és Harsányi Gáborral lett telitalálat, arra bármikor letesszük a nagyesküt.
Csak egy kis pánik / Még egy kis pánik – Reviczky Gábor
„Maga… maga nem semmi!”
– bár Reviczky Gábor már A rajongó című 1997-es filmben is szinkronizálta De Nirót, vélhetőleg ez volt az a mondat, melynek köszönhetően együttműködésük hosszútávúvá vált. A gengszterfőnök, Paul Vitti sirámaival, miszerint „a baromságai miatt fel sem merem hívni az anyámat” vagy „egy egysejtű amőbát sem bíznék magára, k*rva kuruzsló” Reviczky legalább akkora gyomrost vitt be a szinkronellenes mozgalmaknak, mint Csuja Imre Torrente szofisztikált szállóigéivel.
