1999. május 1-jén debütált a Nickelodeonon a SpongyaBob Kockanadrág című bugyuta animációs sorozat, amelynek népszerűsége még 25 évvel később is kitart. Utánajártunk, mi ennek az oka, és annak is, vajon tényleg olyan bugyuta-e.
A kezdetek
A SpongyaBob Kockanadrágot az a Stephen Hillenburg alkotta meg, akinek az eredeti végzettsége nem túl meglepő módon tengerbiológus. A sztori szerint ugyanis a címszereplő egy tengeri szivacs, aki háziállatával (egy Csigusz nevű tengeri csigával), legjobb barátjával (Patrikkal, a tengeri csillaggal), ismerőseivel (például Tintás Tunyacsáppal, a tintahallal, a herkentyűburger titkát féltve őrző gyorséttermessel, Rák úrral vagy a Texasból idevándorolt mókustudóssal, Szandi Csovival) és ellenségeivel (köztük a legfontosabbal, a gonosz egysejtűvel, Planktonnal) a Csendes-óceán egyik lagúnájában, Bikinifenéken él.
Az alkotó sajnos már nincs köztünk
Stephen Hillenburg író, rendező és animátor gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. 57 éves volt.
A SpongyaBob kalandjairól szóló széria csakhamar popkulturális szenzációvá vált, olyannyira, hogy még Broadway-musical, vidámparki látványosság és Madame Tussaud-féle viaszfigura is készült hozzá kapcsolódva.
De miért lett ilyen népszerű egy olyan gyereksorozat,
amit első blikkre nem sok minden különböztet meg a szokásos idegesítő és zajos meséktől, amit a szülők beraknak a gyerekeknek, hogy legyen egy kis nyugtuk, miközben ők a mobiljukat nyomkodják? A SpongyaBob Kockanadrág ugyanis az idők során nemcsak újabb és újabb generációkat hódított meg magának, de megőrizte azokat a nézőket is, akik annak idején gyerekként nézték, most pedig felnőttként, adott esetben szülőként is élvezik – és nem kizárólag nosztalgiából.
Mocskos fantázia
Ahogy sok esetben, úgy itt is kijelenthető, hogy az ördög a részletekben rejlik. Hiszen ha jobban megvizsgáljuk, a SpongyaBobnak már a mitológiája, az eredettörténete komoly és felnőttes. Bikinifenék ugyanis vélhetően arról a csendes-óceáni, a Marshall-szigetekhez tartozó Bikini-atollról kapta a nevét, ahol a negyvenes és ötvenes években az amerikai hadsereg kísérleti nukleáris robbantásokat hajtott végre
– egy népszerű rajongói teória szerint ettől váltak Bikinifenék lakói olyanná, amilyenek (azaz értelmes, beszélő, mégis némi deformitást mutató lényekké).
Mindez nem épp gyereknek való, szívderítő téma, de tipikusan olyan dolog, amibe a kicsiket nem muszáj beavatni, hiszen e nélkül is tökéletesen működik számukra a mese. Ugyanez vonatkozik a sorozat szexuális utalásaira is, amelyek legtöbbje
pont annyira disznó,
hogy a felnőttek jól szórakozzanak rajta, de van annyira kifinomult, hogy az ártatlan gyerekeknek annyira se essen le, hogy utána kellemetlen kérdésekkel bombázzák a szülőket.
Ez is érdekelhet
Pucér rajzfilmfigurák, tinilány a kádban, szexuális tárggyá lealacsonyított Ariana Grande, szemtelenül nyomuló Johnny Bravo. Az ember nem is gondolná, mennyi kétértelmű vagy épp nyíltan szexista poén van a gyerekeknek szánt sikersorozatokban.
Tovább
Ilyen volt például a Csigusz fürdőt vesz című epizódban a nagy kacsintások közepette elhangzó szappandobálós poén, ami olyan kód, amit minden felnőtt levesz, aki látott már akár egyetlen, börtönben játszódó vagy elítéltekkel kapcsolatos tartalmat, a gyerekek viszont egyszerűen elengedik a fülük mellett; a Kémek című részben a hónap bizonyos napjaival kapcsolatos viccelődés
Egyéb, jól működő tréfák
De a SpongyaBob Kockanadrágban természetesen nem csak Móricka-viccek vannak: a tréfák tárháza egészen széles skálát ölel át, a fingós poénoktól a cizellált társadalomkritikáig terjed, a popkulturális utalások pedig érintik a szuperhősös tematikát (lásd Erőberő és Kobaka karakterét) a Kill Billt és még Edgar Allan Poe munkásságát is. A viccek ráadásul nem kizárólag tematikailag sokszínűek, de különféle esztétikai minőségeket jelenítenek meg az olyan kifejezetten szofisztikált önreflexiótól kezdve, mint amikor a főhős levelet kap, annak sorai azonban kibontás után elmosódnak, hiszen a víz alatt járunk, egészen az olyan durvulásokig, mint amikor a címszereplő megeszi a saját kezét (Temetői műszak) vagy kiveszik, majd visszarakják az agyát (Mesés otthonok).
Utóbbi poénokról is elmondható viszont, hogy duplán működnek, és az abszurd vagy egyenesen fekete humor megvalósítása mellett nyelvi játéknak is kiválóak, hiszen a kézevés a „lerágja a körmét izgalmában”, az aggyal való móka pedig az „elment az esze” idiómát gondolja tovább. Ugyanilyen duplafenekű viccelődés, amikor hőseink nem a sorozatban, hanem a SpongyaBob – A mozifilmben jégkrémbe fojtják a bánatukat, majd másnap rosszulléttel, szédelegve ébrednek. A túl sok jégkrém elfogyasztása és a mértéktelenség utóhatása egyszerre tanulságosan és viccesen van megjelenítve a kicsik számára, a felnőtteknek pedig fájdalmasan ismerősen idézi fel életük összes másnaposságát.
Pán Péter-effektus és fordított Pán Péter-effektus
A fentebb vizsgált részletek mellett a SpongyaBob Kockanadrág a nagy egészet tekintve is úgy van megalkotva, hogy egyszerre szólítsa meg a gyerekeket és a felnőtteket.
Alapvetően az emberi világot modellezi, ami nemcsak a különböző emberi viselkedésformák kifigurázására ad lehetőséget,
de számos műfaji kalandra is – a herkentyűburger receptjének megszerzése például behoz egy folyamatos krimiszálat, a rockzene folyamatos jelenléte pedig gyakran fordítja zenés filmbe/sorozatba a látottakat (a hősök több epizódban is rockbandák tagjaként tűnnek fel, míg a SpongyaBob – A mozifilmben olyan együttesek zenéi csendülnek fel, mint a Motörhead vagy a Flaming Lips).
Sok epizód szól ezenkívül a napi mókuskerékről, illetve az ebből való kiszabadulásról, és gyakoriak az olyan komoly témák is, mint az életközepi válság, a szembenézés a félelmeinkkel vagy a honvágy (az említett, Bikinifenékre Texasból érkezett mókus alakján keresztül). Mindez azonban gyerekszemmel nézve sem lesz idegen, mivel a legtöbb epizódnak az a tanulsága, hogy minden nehéz helyzetből van kiút, illetve hogy milyen fontos az igaz barátság.
Ez a szimultán felnőtt- és gyerekstátusz pedig gondoskodik róla, hogy a felnőtt nézők a sorozaton keresztül megadják a bennük élő Pán Péternek, ami jár neki, és lubickolhassanak még egy ideig a gyermeki létben, a felnőni vágyó gyerekközönség pedig fontos, mégis életkorának megfelelő leckéket kapjon a felnőttek világáról.
Így lesz a sorozat a gyerekek számára egyszerre szórakoztató és tanulságos tanmese, a szülőknek pedig bűnös élvezet.
*
A legelterjedtebb vélemény szerint a fent említett felnőtt poénoknak köszönhető, hogy ez az immár negyedszázada futó széria folyamatosan friss tudott maradni, míg a gyerekeknek szóló elemei gondoskodnak arról, hogy univerzális legyen, és ugyanazt az élményt nyújtsa eredeti hazájában, az Egyesült Államokban, nálunk és Dél-Koreában is. Tiszteletre méltó ezenkívül az alkotók alkalmazkodóképessége is, hiszen amikor a Nickelodeon meg akarta szüntetni a műsort, egyrészt a rajongói petíciók miatt nem tette végül, másrészt viszont sokat nyomott a latba az is, hogy az időről időre megérkező mozifilmes verzióktól (Spongyabob – A mozifilm, 2004; Spongyabob: Ki a vízből!, 2015; SpongyaBob: Spongya szökésben, 2020) a sorozatnak mindig sikerült új lendületet nyernie.
Eközben pedig a szintén említett bizarr faktor miatt a SpongyaBob Kockanadrág egyfajta kapudrogot is jelent a még bizarrabb elemekkel és még durvább humorral operáló animációs tartalmak (például a Rick és Morty) felé – az pedig sosem árt, ha a gyerekből kamasszá, majd felnőtté cseperedő közönség mást is megismer az édeskés Disney-, a szívhez szóló Pixar- és egyéb szokványosabb mesék mellett. De ahogy a disznó viccek is figyelmen kívül hagyhatóak, úgy igazából, ha nem akarjuk, a SpongyaBobba nem kötelező belelátni semmit,
és megmaradhat csupán a sztori szintjén élvezhető, ártalmatlan kikapcsolódásnak is.
Ez is érdekelhet
Inkorrekt komédiák, agyament sci-fik, életre kelt hormonszörnyek és vérben tocsogó szuperhősök.
Tovább