Furcsa dolgok történnek, mire egy ötletből kész film lesz, és erre mi sem lehetne jobb bizonyíték, mint a Marslakó a mostohám!
Íme, egy tanulságos történet arról, miként működnek a dolgok Hollywoodban, vagy úgy általában, a filmgyártásban. Még 1981-ben egy Jericho Stone nevű lelkes kezdő forgatókönyvíró megírt egy történetet They’re Coming címmel, ami ugyan sci-fi volt, de a gyerekbántalmazás allegóriájaként funkcionáló dráma is egyben. A filmötletet eladta a Paramount Picturesnek, akik viszont úgy gondolták, a dolog jobban működne vígjátékként, ezért átírták a forgatókönyvet, ami egy ponton a Two Kids címet kapta. Évekig ültek a dolgon, miközben a megfilmesítési jogok átkerültek a Weintraub Entertainment Grouphoz, akik szintén átíratták a történetet – immár horrorként. 1988-ban aztán jött egy újabb átírás, megint a komédia lett a csapásvonal, majd Richard Benjamin rendezőre bízták a projektet, aki a Marslakó a mostohám (1988) címet adta filmjének – amihez az ötletgazda Jerico művésznéven kapott egy írói kreditet.
Adott egy kedves, kissé zizi tudós, csillagász, Steven Mills (Dan Aykroyd), aki rádiójeleket küld az űrbe, válasz reményében. Csakhogy az egyik ilyen rádiójel elér egy távoli bolygót (még véletlenül sem a Marsot), és kapásból kibillenti annak gravitációját. Ami rossz hír az itt élőknek, akik el is küldik a Földre Celeste (Kim Basinger) nevű képviselőjüket, hogy
járjon utána a dolognak és semlegesítse a veszélyforrást.
Kísérőül a Táska nevű lényt kapja, aki egy retikülnek álcázza magát, és bár picike, rendkívüli dolgokra képes. Celeste rá is talál a lányát (az ekkor picike Alyson Hannigan az Amerikai pitéből és az Így jártam anyátokkal-ból) Dr. Millsre, akit viccesnek és vonzónak talál. Össze is jönnek, ám egyre többen kezdenek gyanakodni, hogy a cigarettacsikkeket és góliátelemeket evő, szupererővel bíró Celeste idegen lény lehet – a lány bolygóján pedig türelmetlenül várják az eredményeket.
Hát ez lett a gyerekzaklatási drámából, egy habkönnyű űrromcom, egy nagyon viccesen viselkedő dögös idegen lénnyel/lánnyal, a bumfordi tudós pasijával, és az egész show-t lenyúló Jon Lovitz-cal az újdonsült férj irigykedő bátyjaként. A film Amerikában meg is bukott, de nem azért, mert megváltoztatták a történetet vagy túl könnyed lett volna a humor: a közönségnek Dan Aykroyddal volt baja. Mármint nem vele személyesen, őt azóta is nagyon szereti mindenki, de azt gondolták,
ő nem igazán való egy romantikus vígjáték hősszerelmésének szerepére
– a lúzer szerelmesek ideje Judd Apatow-val csak jóval később érkezett el. Világszerte viszont imádták a filmet, a nemzetközi forgalmazásban vissza is hozta, amit odahaza elveszített, nyilván elsősorban Kim Basingernek köszönhetően. Mert akkoriban ő egy istennő volt, nem sokkal korábban játszott a hihetetlenül sikeres 9 és 1/2 hétben (1986), egy évvel később pedig Vicki Vale volt a Batmanben (1989). Ki ne akarta volna, hogy ő legyen a mostohája?
