Colin Farrell ezzel a munkájával ugyan nem váltotta meg a világot, de a London Boulevard egy rendkívül tisztességesen összerakott, izgalmas bűnfilm fantasztikus karakterekkel. akiket nagyszerű színészek játszanak.
Colin Farrell számomra egy rejtély. A tehetsége kétségtelen, sőt, tud igazán brillírozni is, de néha képes nagyon mellényúlni. Elképesztő volt annak idején az Erőszakikban, nagyszerű A homár és az Egy szent szarvas meggyilkolása, de csapnivaló volt a játéka a Téli mesében vagy a Nagy Sándor, a hódítóban, és ezek csak kiragadott példák. Ha az ő filmjét kezded el nézni, sosem tudni előre, hogy éppen melyik formáját fogja hozni. Azt előre leszögezhetjük, hogy az 2010-es London Boulevard a jó filmjei és a remek alakításai közé tartozik, még akkor is, ha nem lett óriási siker, és a történet nem kizárólag róla szól.
A sokkal inkább forgatókönyvíróként ismert, és mint ilyen, Oscar-díjas William Monahan (A tégla) első rendezésének hőse Mitchell, aki épp most szabadult a fegyházból, ahol az utóbbi három évet töltötte durva testi sértésért, aminek körülményeit nem ismerjük. A bejáratnál régi jóbarátja és bűntársa, Billy (a hosszú hajjal nagyon vicces Ben Chaplin) fogadja, a szabadulásának tiszteletére rendezett partira a keleti rész összes bűnözője meghívást kapott, ám Mitchell megváltozott a börtönévek alatt. Nem vágyik másra, mint egy tisztességes munkára, ami mellett nem kell aggódnia, hogy visszakerül a rácsok mögé. Sikerül is állást szereznie magának egy gyönyörű és híres színésznő (a szinte önmagát játszó Keira Knightley) testőreként, ám a londoni alvilág egyik vezetőjének (az ilyen szerepekre született Ray Winstone) más tervei vannak vele…
A történet ennél persze sokkal szerteágazóbb – a híres színésznő természetesen nem CSAK ÚGY lesz ott, Mitchellnek van egy húga, aki miatt külön aggódhat és egy hajléktalan barátja, akit néhány ostoba fiatal félholtra ver, de a szálak persze találkoznak. Vagy sem, mert a forgatókönyvíróból lett rendezők általános „gyerekbetegsége” a túlírás, a cselekmény túlbonyolítása, túl sok szál párhuzamosan való futtatása, és ha őszinték akarunk lenni, ezek itt is kimutathatóak. Monahan azonban fantasztikus karaktereket hoz létre – igaz, ebben Ken Bruen alapanyagként szolgáló regénye meglehetősen sok támpontot adott -, jól mozgatja azokat, és ami még fontosabb, remekül teremti meg azt a környezetet, a londoni alvilág egy szeletét, amelyben élnek és lélegeznek. Még akkor is, ha Londonban természetesen nincs olyan utca, amit London Boulevardnak hívnak.
