Roman Polanski filmje, Az öldöklés istene megmutatja, mi van, ha lefeslik rólunk a civilizált, művelt máz. Nem teljesen, nem is drámai módon, csak egy kicsit. És ott állunk pőrén, megszégyenülve.
A cím ne tévesszen meg senkit, Az öldöklés istene (2011) nem valami őrült, elvetemült mészárlásról, kegyetlen öldöklésről szól. A film legerőszakosabb tette már a cselekmény legelején lezajlik: két tizenegy éves forma srác összeakasztja a bajszát a helyi játszótéren, és az egyik egy bottal fejbeveri a másikat. A lakótelepen ebből nem is lenne ügy, mindenki menne tovább, ám mindkét gyerek szülei civilizált, művelt emberek, akik döbbenten állnak az események előtt. Szerintük tenni kell valamit ez ügyben, mert különben valami még rosszabb sül ki a dologból, pedig az ő gyerekeik nem is „ilyenek”.
Hőseink jól kereső, társadalmilag megbecsült emberek, akik szépen, okosan akarják rendezni az ügyet, úgy, hogy senkinek ne essen csorba a becsületén, senki érzéseit ne bántsák meg. Az "áldozat" szülei (Jodie Foster és John C. Reilly) meghívják a "támadó" szüleit (Kate Winslet és Christoph Waltz) az otthonukba, hogy megbeszéljék a történteket. Még tulipánt is vesznek a vázába, finom ételekkel készülnek, és látszik, ez a két pár, ha más körülmények között találkoznak, mondjuk nyaraláson, valaki más születésnapi partiján, akár a legjobb barátok is lehetnének, annyi minden közös bennük. Szépen le is ülnek megbeszélni a dolgokat, mi is történt, ki kezdte, ki a felelős, de mivel értelmiségi emberekről van szó, a pontos megfogalmazás és a helyes szóválasztás már szinte azonnal konfliktust okoz. Aztán egyre jobban elfajulnak a dolgok. Nem csak a két pár között, hanem, ahogy az lenni szokott, a mások által gerjesztett feszültség lecsapódik férjen és feleségen is…
Roman Polanski nagyon furcsa figura, még akkor is, ha a magánéletét és az akörüli botrányokat figyelmen kívül hagyjuk, ami azért nem annyira könnyű eset. A hatvanas-hetvenes években ő volt az isten, az olyan filmjei, mint a Rosemary gyermeke (1968), a Kínai negyed (1974) vagy az Egy tiszta nő (1979) alapművek ma is. Egy 13 éves lány megerőszakolása miatt azonban le akarták tartóztatni, ezért elmenekült Amerikából, hogy Franciaországban megint új hazára találjon, és többször is visszatérjen a legjobbak közé. A leglátványosabb visszatérés persze A zongorista (2002) volt, de ha úgy vesszük, a nyolc évvel későbbi Az öldöklés istene is egy kisebb come back lett, hiszen újra nagy sztárokkal dolgozhatott, magasan jegyzett fesztiválokra hívták a filmet, ami nagyszerű kritikákat kapott. Méltán, hiszen egyrészt tényleg elképesztő alakításokat látunk – Foster és Winslet különösen elemében van -, másrészt Polanski egy elképesztő kamaradrámát rittyentett nekünk ezzel a négy a karakterrel. Akik között folyamatosan nő a feszültség, és folyamatosan változik a dinamika, amit pont az hajt előre, hogy civilizált embereknek tartják magukat, és visszafojtják indulataikat, már ameddig lehet – végig észben tartva, milyen triviális dolog volt találkozásuk kiindulópontja.
