Harmincötször. Ennyiszer dolgozták fel mozgóképen Henry James A csavar fordul egyet című, 1898-ban megjelent regényét, sőt, a történet alapján Benjamin Britten még operát is írt, ami azért elmond valamit a műről. A kísértetházas tematikához nyilvánvalóan erősen vonzódó rendező-forgatókönyvíró Mike Flanagan korábbi munkája, A Hill-ház szelleme (2018) egyfajta folytatásaként nyúlt a nagy klasszikushoz, és becsületére legyen mondva, meg is tartotta annak szellemiségét – és akkor ez volt itt a szóvicc helye, hiszen A Bly-udvarházban szellemek járnak, méghozzá elég sokan.

Persze viccelhetnénk a korszellemmel is, mert Flanagen szükségszerűen a maga hozzátennivalóját is hozzátette a 122 éves rémmeséhez, és bár a lényeg megmaradt, sőt, nagyrészt a hangulat is, ezzel sikerült relevánssá tenni azt, de ezzel jócskán előre szaladtunk. Adott egy fiatal amerikai lány (Victoria Pedretti), aki egy dúsgazdag angol családnál lesz au-pair valamikor a 80-as évek vége felé: a kor a lány bő farmernadrágjában érhető tetten, annak vidéki kúriájában, ahol csak a gondjaira bízott nyolcéves Flora és a nála két évvel idősebb bátyja, Miles él, illetve a személyzet, a tekintélyt parancsoló házvezetőnő, a jópofa szakács, és a túlságosan is fiús kertészlány. A hely gyönyörű, a gyerekek aranyosak és udvariasak – legalábbis elsőre -, a kollégák szimpatikusak, mi lehet a gond? Mármint a címbéli szellemen, illetve szellemeken kívül, és azt leszámítva, hogy az egyik percben a tündéri kölykök ördögi módon kezdenek viselkedni.

És ahogy azt az általunk korábban látott ÖSSZES kísértetházas filmből tudjuk, a szellemek mindig akarnak valamit, mindig van egy projektjük, amin dolgoznak, adottak az elvarratlan szálak, és az összesen 9 részből felépülő A Bly-udvarház szelleméhez is ez a kulcs. Bár a patinás Bly-udvarház maga kellemes gótikus horrort ígér, már Henry Jamest sem az ódon kísértettörténetek érdekelték, hanem az, miként működnének a szellemek, ha léteznének, mire lennének képesek és mire nem, és persze milyen lenne a viszonyuk az élőkkel. Mike Flanagan pedig szép komótosan, a részletekre is kínosan ügyelve áll neki, hogy mindezt kifejtse, és logikusan Dani, a bébiszitter alakjából építkezik – bár ebben az elegáns környezetben csakis a jobban hangzó au-pair kifejezés használható. Ahogy gyakorlatilag minden karakternek, neki is megvannak a maga démonai, de sokat kell várnunk arra, hogy megtudjuk, kicsoda vagy micsoda lehet az az izzó szemű fekete alak, aki minden tükörből ráköszön.

A Bly-udvarház szelleméhez türelem kell, és aki egy klasszikus horrorra számít, az bizony csalódni fog. Persze, van, hogy nagyon ránk ijesztenek, és vannak szerencsétlen elhalálozások is, de a Netflix sorozata nem erről szól, hanem arról, kit szerethetünk és kit nem, még pontosabban arról, kit és mit kell elengednünk ahhoz, hogy szabadok lehessünk – vagy az szabad lehessen, akit szeretünk. Ez pedig lassan épül fel, érzésem szerint néha túl lassan, és a fenti alaptémák miatt szükségszerűen kissé érzelgősre sikerült, a szó régimódi értelmében. Pedig Flanagan mindent megtesz, hogy a története modern legyen: a szereplők jelentős része színes bőrű, és – csak Dúró Dóra meg ne tudja! -, újabb alapmotívumként kapunk egy kis lányszerelmet. Ez utóbbi is viszonylag későn, és nekem meglepően előkészítetlenül érkezik, mármint úgy, hogy addig különösebb utalás sem történt rá, pedig tényleg meghatározóvá válik a későbbiekre nézve.  

Nekem viszont nem ez volt a valóban nagy műgonddal készült film izgalmas része, hanem a kísértetek működése. Ami elsőre nyilván bizarrul hangzik, de itt valóban kiépül egyfajta post mortem szabályrendszer, amit persze vagy figyelembe vesz az adott elhunyt, vagy nem, és ez aztán nekünk is okozhat komoly meglepetéseket. Flanagan és három társrendezője - Ciaran Foy, Axelle Carolyn és Liam Gavin - igyekeztek az egyes karakterek háttértörténetét is megrajzolni, és nem csak azért, mert szeretnek az ilyesmivel vacakolni a szabadidejükben, hanem azért is, mert ez szorosan kapcsolódik az előző témakörhöz is, hiszen ez is befolyásolja azt, ki hogyan viselkedik elhunyta után vagy egy elhunyttal találkozva. Ehhez azonban kicsit meg kellett bontani a dramaturgiai szerkezetet, így kicsit ugrálunk időben és néha térben is – annyira, hogy a 9-ből egy egész epizód jut az udvarház évszázadokkal korábbi előtörténetéhez. Kekec vagyok, de ezt az epizódot megspórolhatták volna úgy, hogy az egyik szereplő szájába adják a történetet, négy mondatban összefoglalva.

A szereplőkkel amúgy semmi baj nincs, mindegyik remekül lett megírva, amihez nyilván jól jött az irodalmi alapanyag, és a filmesek remek főszereplőt találtak. Igaz, nem kellett messzire menniük: Victoria Pedretti szerepelt A Hill-ház szellemében is, akárcsak a nagybácsit alakító Henry Thomas,  Oliver Jackson-Cohen vagy a narrátort játszó Carla Gugino, és a színésznő itt is nagyon jó. Nem játssza túl, ami egyébként abszolút túljátszható, viszont egyszerre céltudatos és érzékeny, viszont nincs könnyű dolga, mert a gyerekszínészek, Benjamin Evan Ainsworth és Amelie Bea Smith elképesztően jól játszanak – vicces egyébként, hogy az utóbbi adja pár éve már Peppa malac eredeti hangját.

Értékelés: 7/10