Az Úr Nyolcadik Kerülete című könyved képregénynek indult, de már készült belőle rádiójáték, stand-up est, és hamarosan bemutatják az ugyancsak a kötet nyomán színpadra vitt Anyám, a nyolcadik kerület! című monodrámát is. Szép kis fejlődéstörténet…

Igen, innen nézve tényleg úgy tűnik, hogy már csak mészkőszobor nem készült a könyvből. Az indulás nem annyira fejlődés-, sokkal inkább nyüglődéstörténet volt. És az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy végül a képregény sem készült el…

Miért nem?

Nehéz konkrétumokat mondani. A kiindulási pont az volt, hogy elkezdett érdekelni, hogyan lehetne elszakadni a Józsefváros megszokott szövegi és vizuális ábrázolásától. A szövegekben – amelyek egy része először a Facebookon jelent meg – erre én nagyon tudatosan törekedtem. Izgatott, hogy képben mit lehet megmutatni a rajzfilmen, a szociofotókon meg a málló pompán túl. Így jött a képbe a később a Teleki tér mellé költöző Lakatos István (író, képregény-rajzoló és illusztrátor, többek között a Lencsilány és a Dobozváros című könyvek szerzője – a szerk.), akinek a világa nagyon közel állt hozzám. Azt gondoltam, hogy az olyan helyzetek ábrázolásához, mint amikor például egy kurva leszólítja az embert, majd azt mondja, hogy „inkább csokit vegyél”, pont olyan rajzolt szemek kellenek, amilyet csak ő tud. Az elején haladtunk is szépen, még a Budapesti Nemzetközi Képregény Fesztiválon is ott voltunk, bemutattunk táblákat, részt vettünk beszélgetésen, interjúkat adtunk. Aztán más munkák miatt mindig halogattuk a dolgot, és egy ponton be kellett látni, hogy ennek nincs se teteje, se közepe, se alja, ebből nem lesz képregény. Ekkor döntöttem úgy, hogy inkább egyfajta laza novelláskötetbe rendezem az anyagot. De a borítót Pisti rajzolta, ehhez ragaszkodtam: akivel egyszer megbeszélek valamit, azt szeretem betartani.

Ha képregény nem is, színdarab már biztosan készül a könyvből: június 22-én lesz a már említett monodráma ősbemutatója. Ráadásul nem mondhatnánk, hogy lelkes amatőrök álltak a produkció mögé: a darabot Znamenák István rendezi, Vida Péter játssza a főszerepet, és az idén 13 éve működő Kultkikötő fogja össze a produkciót. Ez a történet honnan indult?

Egyszer csak kaptam egy levelet Vida Pétertől, ami úgy kezdődött, hogy „Tisztelt Pál Dániel Levente…”, és úgy folytatódott, hogy vállalnám-e, hogy színpadra írom a könyvet. Neki, más szereplő nem is kell. Meglepett, de ugyanakkor meghatott a felkérés. Találkoztunk Péterrel, elkezdtünk beszélgetni, ötletelni, aztán szépen összeállt minden.

Ahogy már említetted, a könyv nyomán te készítetted el a szövegkönyvet is. Milyen tanulságai voltak számodra annak a folyamatnak, ahogy a könyvedből szövegkönyv, majd a szövegkönyvből színdarab lett?

Például megtudtam azt, hogy a „kint a konyhában” leírva teljesen ártatlan, kimondva viszont úgy hangzik, hogy „kin-TAKONY-hában”! Viccet félre: annak ellenére, hogy van színházi tapasztalatom, rendeztem is, álltam színpadon is, és a Fővárosi Nagycirkusz dramaturgjaként is dolgozom, először kicsit megrémített a feladat. Korábban nem írtam monodrámát. A cirkusz ebből a szempontból nagyon más világ: az egy nagyszínpados szuperprodukció, itt pedig végig egy ember van a színpadon, minden azon múlik, hogy ő mit és hogyan mond, tesz, stb. Az is furcsa volt, hogy az írói munkám és a színpadi adaptációval kapcsolatos feladatok összemosódtak. Teljesen más belső képek jelennek meg, ha prózában vagy ha színpadi monológban írod le ugyanazt. Az, hogy ez a kettő összeért, bizonyos szempontból kétségbe ejtett.

Milyen szempontból?

Eleinte nem nagyon tudtam, hogy ezekből a rövid, néha csak pársoros, vagy egy-két oldalas novellákból hogyan fogok egy összefüggő történetet írni. Ezt az is megnehezítette, hogy a fejezeteket nem különböző tematikák, hanem az életkori szakaszok tagolják. Ez a könyvben jó működik, nincs az a vicckönyv utánérzés, hogy vannak a „stricis”, a „hajléktalanos” meg a „kurvás” történetek. Viszont a monodráma szempontjából így nehezebb összefűzni a csak laza szállal kapcsolódó, gyerekekről, lányokról, fiúkról, asszonyokról, férfiakról, vagy éppen öregekről szóló történeteket. Azon is sokat görcsöltem, hogy hogyan fogom a szöveget egyetlen színész karakteréhez igazítani. A könyvben nagyon sok nagyon különböző szereplő jelenik meg, jó darabig törtem a fejem, hogy az ő történeteik hogyan tudnak egy konkrét karakteren hangján megszólalni. Hetekig csak álltam a teraszon, és gondolkodtam a szemközti tűzfal mintázatait böngészve…

Javában zajlanak a próbafolyamatok, így már van rálátásod, hogyan működik színpadon a szöveg. Elégedett vagy az eredménnyel? Milyen a közös munka?

Ebben a fázisban én már – az apró finomhangolásokat nem számítva – nem nagyon szólok bele a próbákba, de azt látom, hogy Péter nagyon szereti a szöveget, én pedig nagyon szeretem, ahogy szereti a szöveget. Znamenák Istvánnak rögtön volt egy víziója, ő a kádba mint szimbólumba éppen pontosan annyit látott bele, hogy egy papíron holt tárgy életre keljen a színpadon, világa legyen neki. Jó látni, hogy milyen intellektuálisan áll a szöveghez, hogy azonnal meglátja a kibonthatóságot azokban az apró, de fontos részletekben, amelyek elsőre csak lassú vagy többszöri olvasásban jönnek át. Elég éles szeme van. Rögtön kapcsol, és pont hogy nem kiradírozni, elsunnyogni akarja a színpadon a finomságokat, hanem hangsúlyozza azokat. Íróként nagyon megnyugtató volt, hogy – ilyen szempontból is – „jó kezekben van a bébi”.

Elég régóta élsz a nyolcban. Szerinted mi teszi annyira karakteressé ezt a kerületet, hogy egy ott játszódó történet, és maga a helyszín az ország minden pontján, például a Balaton-parton is mindenki számára ismerős és érvényes lehet?

A nyolcker valahogy elérte azt a státuszt a köztudatban, hogy akkor is artikulálódik benned valami viszony, ha soha nem jártál ott. Ez egyrészt betudható a kerület sok évtizeden keresztül „gondozott” rossz hírének: ott mindig történt valami, ami az emberekből még most is előhív valamiféle értelmezési keretet, sztereotípiákat. Ez az, ami miatt a könyv is működik: akkor is van egy képed arról, hogy miről van szó, ha még az életben nem jártál a környéken sem. Rögtön átjön, hogy ez a rosszhírű „slum”, ahol sok félvilági, világi, és mindenféle kultúrából érkező ember keveredik egymással.

Korábbi interjúkban több helyen is említed, hogy a szövegből nagyon tudatosan „irtottad” az értékítéletet és a véleményt. Miért fontos ez?

Annyiban talán pontosítanék, hogy ez az én saját véleményemre vonatkozik. Szerzői értékítélet valóban nincs a könyvben, de a szereplők egymásról gátlás nélkül el- és megmondják a magukét. A kérdésedre válaszolva: szerintem egyáltalán nem baj, hogy nincs belekódolva a szövegbe a személyes véleményem. Íróilag ez a külső nézőpont érvényesebb. Hiszek abban, hogy ha valamit – jelen esetben a nyolcadik kerületben játszódó történeteket, és az ott élő embereket – szeretnél megmutatni, akkor azt mindig előítéletek nélkül, nyitottan kell csinálni – akkor is, amikor figyelsz és benne vagy a helyzetben, és akkor is, amikor megírod azt. Ez nem azt jelenti, hogy jövet-menet a keblemre ölelek minden szembejövőt, de egy elfogadó empátiára szükség van. Még azt sem állítom, hogy ismerned kell az adott ember teljes élettörténetet. Viszont nem biztos, hogy az a jó kiindulási pont, ha azt hiszed, rögtön érted, hogy miért mond vagy tesz valamit a másik. Ahogy az sem biztos, hogy számodra az a mondat, vagy reakció ugyanazt jelenti. Én leírok, rögzítek, kiemelek, jelenetezek, transzportálok… az értelmezést és a véleményalkotást az olvasóra hagyom.

A könyv mottója szerint „Ha akadnak is igazságok a könyvben, akkor azok nem a szépirodalom, hanem a kerület igazságai”. A könyvből kimaradt a véleményed, de nekünk azért elárulod, hogy mit gondolsz erről a helyről, mi a te igazságod a nyolcról?

Itt lakom tíz éve. Nyilván nem egy robot vagyok, hanem egy ott élő ember, akit íróként adott esetben inspirálhatnak, megihlethetnek ezek a történetek. Ugyanakkor nem állítom, hogy lakóként néha nem zavar, amit tapasztalok. De azért azt is fontos látni, hogy Budapest leginkább fejlődő kerületéről van szó. Hatalmas alapterületeken, már-már sci-fibe illő innovációk valósulnak meg, gigantikus, egymásba érő fejlesztések. Ilyen mértékű városrehabilitáció az elmúlt évtizedekben sehol máshol nem történt Budapesten. Régen jóval kiterjedtebb volt az a terület, ami hírhedté tette ezt a városrészt, ez hónapról hónapra szűkül, de azért bizonyos hangulatok beragadtak, ráragadtak a falakra, beleívódtak a vakolatba, most is söpri őket a szél az utcákon.

Igen, úgy tűnik, azért még mindig van miből építkezni. Ha jól tudjuk, készül a folytatás…

Igen, ősszel jelenik majd meg az Egy ember nyolcadik kerülete.

A nyolcadik kerületre talán még inkább igaz, hogy „a téma az utcán hever”. Neked mi a munkamódszered, hogyan gyűjtöd össze ezeket a nem mindennapi sztorikat?

Szerencsére nagyon jó a memóriám. Ha valamit hallok, akkor azt rövidtávon szinte szó szerint meg tudom jegyezni. Ha pár órán belül le is tudom írni, akkor az jó eséllyel pontosan meg is marad. Még azt se mondanám, hogy nagyon célirányos vagy tudatos lennénk. Egyszerűen csak annyi, hogy nem kerülöm el a szituációkat: ha valami érdekes kezd kibontakozni, megvárom mi lesz a vége. Helyi lakosként persze nemcsak szemlélője, de részese is vagyok ezeknek a történeteknek: sokszor beszédbe elegyedek a lányokkal, találkozom a lépcsőházba beszökő tolvajokkal, ott alvó, drogozó vagy éppen szexelő emberekkel…

Azért a távolságtartás ellenére nem lehet nem észrevenni, hogy ezeket a történeket egy szociálisan érzékeny ember írta. Mi tett ennyire nyitottá ezekre, a nyolcadik kerület egyes részeiben talán még inkább koncentrálódó társadalmi problémákra?

Ez szerintem egy alapbeállítódás, de az igazsághoz tartozik, hogy engem elsősorban nem a társadalmi problémák érdekeltek, hanem azok az emberek, akik részesei ezeknek a társadalmi problémáknak. Nem az vezérelt, hogy valakit meg kell mentenem; ami egyébként néha kimondottan kockázatos. Erre hozok is egy példát a könyvben: amikor egy férfi fenyegetőzik és üvöltözik a családjával és a fiúval, aki felsegítette a babakocsijukat a trolira. Ha egy ilyen helyzetbe beavatkozol, akkor azzal hosszú távon nagyon sokat árthatsz, mert a következményeket már nem te viseled. Onnantól kezdve, hogy nemcsak ivóvizet meg pulóvert, hanem tanácsot is osztogatsz, következmények is vannak. És amikor azokat viselni kell, akkor te már rég nem leszel ott abban a helyzetben. Mint amikor kiesik a madárfióka a fészekből: ha megfogod puszta kézzel és visszateszed a fészkébe, akkor az anyukája ki fogja fötörni, mert érzi rajta az idegen szagot. Valami ehhez hasonló, amikor az ember próbál a szegénység átláthatatlan relációi között disztingválni. Próbálom tartani a távolságot úgy, hogy közben elég közel maradjak a témához. Az egyensúly megtartásához a legfontosabb talán a már említett nyitottság, és hogy ne legyen bennem előítélet. Ha eddig sikerül eljutni, és mondjuk a könyv olvasóival is valami hasonló történik, az már önmagában jó dolog.

A Kultkikötőben csak egyszer lesz látható az Anyám, a nyolcadik kerület! Utána mi lesz?

Ebből a szempontból, ha jól tudom, még kérdéses a darab sorsa, de a produkciós csapat azon van, hogy találjon egy állandó játszóhelyet. Úgyhogy aki biztosan látni szeretné, mindenképpen kerekedjen fel és menjen el Boglárra! Szerintem nem jár rosszul. A főpróbán már túl vagyunk, én még mindig a hatása alatt vagyok…

(Forrás: Kultkikötő)