De a Libabőr gyengébben teljesít izgalmas sztori, szerethető karakterek, félelmetes szörnyek és geek kikacsintások terén is, mint a Stranger Things.
Január 10-én került fel a Disney+ kínálatába a Libabőr című horrorszéria második évada, ami ezúttal Libabőr: Az eltűntek (Goosebumps: The Vanishing) néven fut, de nem szükséges hozzá ismerni a 2023-as első évadot, lévén antológiasorozatról van szó. Vagyis: ezúttal egy teljesen új gyerekcsapat kerül egy teljesen másik városban teljesen más jellegű, nem evilági entitások karmaiba, és csak annyi a közös pont, hogy ezúttal is „az ifjúsági irodalom Stephen Kingjének” is nevezett R. L. Stine könyveiből, a Goosebumps-sorozatból merítettek ihletet a készítők.
Viszont ahhoz képest, hogy a Libabőr elvileg egy csapat vagány tinédzser kísérteties kalandjait hivatott bemutatni, a világon mindenki úgy beszél róla (még mi is itt a PORT hasábjain), hogy ez David Schwimmer új sorozata, tele sötét titkokkal. A Disney viszont az egész reklámkampányt a Jóbarátok 58 éves sztárjára építette fel a fiatal szereplők helyett, és gyanús, hogy a forgatókönyvírók is parancsba kapták, hogy egyszerűen másolják le Rosst, csak öregítsenek rajta 30 évet, kereszteljék át Anthonyra, és szőjék az ő alakja köré az egész misztikus sztorit. Schwimmer ugyanis
ezúttal is egy kissé bogaras, de szerethető elvált apuka, aki New Yorkban él, és olyan szerencsétlen, hogy amikor az exfelesége rábízza a gyereket, csőstül szakad a nyakába minden baj, így nem tud foglalkozni a fontos tudományos kutatásával.
Mármint a Libabőr című sorozat második évadában, és ezt a titkot a pincében rejtegeti – nem sok sikerrel.
Tovább
Igaz, itt most nem dinócsontokért rajongó paleontológust játszik, hanem egy megszállott botanikust, az egzotikus virágok szakértőjét, aki maga is különleges növényeket nevelget a háza pincéjében. Ide toppannak be a nyári szünet idejére Anthony ikergyerekei, Cece és Devin (Jayden Bartels és Sam McCarthy), akik a saját szakállukra kezdenek el nyomozni a 30 évvel korábban eltűnt nagybátyjuk, Matty után. Az ugyanis már a legelső epizód nyitójelenetéből kiderül, hogy 1994-ben Matty a középiskolás barátaival „bátorságpróbát” tartott egy olyan elhagyatott helyen, ahol a hidegháborús években titkos kormánykísérleteket folytattak az amerikaiak, ám az „ottalvós buli” balul sült el, és a srácok meg a barátnőik sosem jöttek ki élve a rideg falak közül. Kijutott azonban odalentről egy furcsa, fekete spóra, ami halálos veszélyt jelent az emberekre...
Mi ez, a szegény ember Stranger Thingse?!?
Ne szépítsük, a vak is látja a hasonlóságot a Netflix ünnepelt horrorsorozata és a Libabőr 2. évada között. Hiszen mindkét szériában egy csapat unatkozó kisvárosi tinin múlik a világ sorsa, miután szembesülnek vele, hogy a szomszédos titkos kutatólaborban folyó kísérletek balul sültek el, és a mamlasz felnőttek már nem képesek visszagyömöszölni oda a mi világunkba átszivárgó, veszedelmes idegen létformákat.
Csakhogy amíg a Stranger Things a 2010-es évek kultsorozata lett, a Libabőr egy olcsó másolat, pont ahogy a lengyel piaci „sárga kazettás Nintendo” sem volt ugyanaz az élmény, mint egy drága NES-konzol.
Sajnos a Libabőr második évada minden szempontból alulmarad a Stranger Things-zel való összehasonlításban.
Mert miért is imádja a fél világ a Netflix horrorsorozatát? Az izgalmas sztori, a szerethető karakterek, a jó poénok, a félelmetes szörnyek, a hamisítatlan retró hangulat és a sok-sok geek kikacsintás miatt. Az első pont elvileg itt is adott volt, hiszen R. L. Stine egy seregnyi bestseller könyvet írt már, kis túlzással csak le kellett venni párat a polcról. Eddig persze a Disney+ csapata is eljutott, mert az epizódok címei most is egy-egy Libabőr-kötet címét viselik, csak sajnos sok a mellényúlás: míg a Ne menj le a pincébe! hangulatilag kiválóan megágyazott egy jó kis bizarr testhorrornak, A kísérteties autó egy teljesen felesleges mellékszál lett, töltelékepizóddal lassítva az amúgy is csigalassúsággal kibontakozó cselekményt.
Szerethető karakterek és humor terén is csehül áll a Libabőr
David Schwimmer lényegében a habókos Ross Geller 30 évvel idősebb és jóval táskásabb szemű kiadását alakítja – jó látni, hogy még mindig kisujjában van a karakter. A fiatal színészek is jól hozzák a tinihorrorok olyan tipikus szereplőit, mint a megközelíthetetlen eminens lány, a különc nyüzüge, az suli autó- és szoknyabolond macsója, vagy a vicces fekete srác. De sajnos ezek a karakterek még a történet végére sem lettek többek, mint néhány papírra firkált klisé a legelső forgatókönyvírói megbeszélésről.
Hol vannak ezek a fiúk és lányok a Stranger Things vérző orral kocsikat lebegtető Tizijéhez, vagy a gonosz elleni harc közepén a barátnőjével Végtelen történet-főcímdalt éneklő Dustinhoz képest?
Természetesen sehol, mert a Libabőrben kimerül a karakterábrázolás és a humor annyiban, hogy a gyorsétterem motoros futárja minden részben beleeszik a vevőknek vitt tavaszi tekercsbe...
A retró hangulat megúszós az összes epizódban
A '90-es években játszódó flashback jelenetekről például a kutya se mondaná meg, hogy a '90-es években játszódnak. Egyedül annyi árulkodik erről a korszakról, hogy a „bátorságpróbára” készülő iskolás csapat egy VHS-kamerával akarja dokumentálni, hogy tényleg benn aludtak a titkos kísérletek helyszínéül szolgáló erőd kazamatáiban, a bandavezér Matty pedig kapucnis Beastie Boys-pulóvert hord (oké, egy későbbi jelenetben láthatjuk a GameBoyát is).
A retró feeling a sorozat felétől, a hidegháborús évek kísérleteit bemutató epizódokkal végül bitang erős lesz, mert ott végre megtudjuk, hogy a '60-as években kik is végeztek teszteket az erődben...
De elég elszánt horrorkedvelőnek (vagy elvakult David Schwimmer-rajongónak) kell lenni ahhoz, hogy idáig eljussunk, és ne kukázzuk már a felénél a Libabőrt. Ami pedig a sok geek kikacsintás illeti, a nyilvánvaló R. L. Stine-párhuzamok és néhány Stephen King-regényeket idéző pillanaton túl sajnos én semmi ilyesmit nem láttam (miközben a Stranger Thingsről éveken át írta a fél világ a nyilvánvaló és elrejtett popkult utalásokat lajstromozó listás cikkeket).
Félelmetes szörnyek terén is lenne még hová fejlődni, ami azért különösen dühítő, mert a Disney-vel a háta mögött ez a produkció lényegében a világ összes pénzét elkölthette volna a speciális effektekre. A Stranger Thingsből Vecna és a Demogorgon még évekig jóleső borzongással fog kísérteni bennünket, miközben a Libabőr fekete trutyija vagy a metróalagútban hömpölygő massza (ami valahogy senkinek sem tűnik fel a több milliós lakosú New Yorkban a főszereplőkön kívül) álmatlan éjszakák helyett leginkább csak röhögőgörcsöt okoz.
Végítélet: 6/10
Kiknek ajánljuk? Megveszekedett David Schwimmer-rajongónak, és azoknak, akik minden misztikus események után nyomozó tinicsapatra kíváncsiak, amíg nem jön a Stranger Things utolsó évada.