A sci-fik legújabb mumusa nem az öntudatra ébredő mesterséges intelligencia, hanem egy olyan társadalom, ahol a legnagyobb érték a víz. Az elsivatagosodást már a Mad Max-filmek is megjósolták, de még sosem volt ennyire aktuális ez a fenyegetettség. Már nincs szükség okos gépekre (a „gépek lázadására”), az emberiség önmagát fogja kiirtani – legalábbis ezt sugallják, erre figyelmeztetnek a 21. század disztópikus alkotásai.

Az Amazon Prime Video saját gyártású filmje (a Metro-Goldwyn-Mayerrel közösen – ugye az MGM teljes katalógusát felvásárolta az Amazon) 2065-ben játszódik, egy olyan világban, ahol:

„Jelen évszázad második felében a friss víz és a lakható terület lesznek a legértékesebb árucikkek. A városok túlnépesednek, a vidék elnéptelenedik, és új településeket terveznek a világűrben. »Emberpótlékok«, azaz tudatosságra alkalmas mesterséges intelligenciák fogják helyettesíteni az emberi munkaerőt a Föld legkietlenebb területein.”

– olvasható a film elején megjelenő inzertekben. De aki ezek után arra számít, hogy A látogató a vízért és a földért folytatott küzdelmet mutatja meg, az csúnyán csalódni fog, Garth Davis rendező-forgatókönyvíró ugyanis ennél jóval rafináltabb.

A film nem a fizikai világra, hanem a lelkiállapotokra fókuszál, a pusztuló jövőben élő emberek intim tereire.

Egész pontosan egy pár életét mutatja be, akik egy farmon élnek, a puszta közepén, ahol mindennaposak a hatalmas homokviharok, és különleges alkalomnak számít, ha elkezd szakadni az eső.

Henrietta (Saoirse Ronan) és Junior (Paul Mescal) fásultan, egymástól elhidegülve élik megszokott hétköznapjaikat a fiú családi farmján, ami

olyan, mintha a 19. századból ragadt volna itt, a 21. századi jövőben

(az operatőr, Erdély Mátyás zsigerien tudja átadni mindezt – igen ő volt a Saul fia operatőre is). Junior nem hajlandó elmenni innen, ide kötik az ősei, mindenkije ebben a földben van eltemetve. Ám az egyik este beállít egy idegen, Terrance (Aaron Pierre), és közli a párral, hogy Juniort kiválasztották, és részt vehet egy teszten, ami egy űrbázison zajlik, ahová az emberek a jövőben költöznek majd. Ez nem fakultatív, olyan, mintha besorozták volna, és csak a férfi vehet részt benne. Mindezt pedig egy hosszas felkészítő folyamat előzi meg, különféle tesztekkel, amihez Terrance-nek oda kell költözni hozzájuk. Eddig olyan ez az egész, mint egy kegyetlen Black Mirror-epizód, és A látogató központi problémafelvetése valóban Charlie Brooker sorozatára emlékeztet. Ugyanis nem véletlenül olvashattunk az elején az „emberpótlékokról”: Juniorról is készül egy ilyen másolat, hogy amíg távol van, Henrietta ne legyen egyedül.

Valójában ez a központi kérdése A látogatónak, ami egy diszópikus környezetben vonultat fel egy egzisztenciális sci-fit. Ugyanis mind a víz és földhiány, mind az emberiség űrbe költöztetése, valamint az összes technikai vívmány csak a háttérben jelenik meg:

díszlet és kellék jövő,

az egyetlen lényeges futurista eszköz az emberpótlék, amivel egészen addig ügyesen játszik a forgatókönyv, amíg nem bonyolódik nagy állításokba. Azok ugyanis minden esetben a legtriviálisabb frázisokba fulladnak arról, hogy mennyivel toleránsabb, érzékenyebb egy robot, mint az ember. És ennek mentén aztán az lesz a fő tézise a filmnek, hogy mindenki olyan párt szeretne magának, aki előre van programozva, aki úgy viselkedik, ahogy neki megfelel. Vagy csak annyi, hogy minden emberi kapcsolat önzésen alapul, de lehet, hogy csupán annyit akar megmutatni, milyen lelki sérülésekkel jár, ha össze nem illő emberek bonyolódnak kapcsolatba. Mindenesetre az amúgy jól működő film egy idő után saját magát nehezíti el, önmagának lesz túl sok, ahogy csak rakódnak egymásra a rétegek, amik végül elkerülhetetlenül összecsúsznak.

Olyan az egész, mintha egy tényleg remek Black Mirror-részbe egyre gyakrabban betörnének Darren Aronofsky rosszabb filmes pillanatai (aki látta az anyám!-at, az tudja, miről beszélek). Patetikussá válik a hangütés, és hol zavaros, hol pedig túl egyértelmű szimbolikát kapunk. Érdekesek például a beszélő nevek, az ember automatikusan keresi bennük a metaforát: Junior megfejtése az egyszerűbb, hiszen ő az „ifjú”, az örökös, akit kötnek a családi hagyományok, viszont Henrietta már nem ilyen egyértelmű. Őt Hennek becézi a férfi, ami jelenthet tyúkot, tojót és asszonyt is. Ennek szimbolikája csak a film végén bomlik ki igazán, amikor kiderül, hogy Junior milyen szerepet szánt neki, milyen társsal tud boldogan élni.

Bár nem túl eseménydús a film, gyakran inkább az érzékeinkre és intellektusunkra hat, mégis a legjobb pillanatai azok, amikor valamiféle fordulat áll be a dramaturgiában, ami teljesen felforgatja és újraértelmezi a korábban látottakat. Igazából ez a legnagyobb erőssége A látogatónak, hiszen

ilyenkor nemcsak a történéseket, hanem azokat az érzelmeinket is újra kell definiálni, amit egy-egy helyzet kapcsán érzünk a karakterek felé.

(Ráadásul a cím is több jelentéssel bír, legyen szó akár a magyar A látogatóról, akár az angolról: Foe, ami ellenséget jelent).

A látogató vérbeli egzisztenciális dráma, ami lassú tempóval, rengeteg párbeszéddel mesél az emberi kapcsolatokról, amik a jövőben is pont ugyanolyan bonyolultak, mint most. Hen és Junior ezért él egy farmon, ezért nincs nekik semmifajta modern eszközük, mert igazából azok a problémák, amikkel szembesülnek: időtlenek és csak róluk szólnak.