Kevesen értenek annyira a lélektanhoz a magyar irodalomban, sőt a világirodalomban, mint Szabó Magda, ezért mindig nagy öröm, ha adaptáció készül valamely regényéből. Még akkor is, ha esetleg nem sikerül olyan jól. Kritika az HBO GO-ra nemrég felkerült Pilátusról.
„A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az”
– írta találóan Lev Tolsztoj az Anna Kareninában. Egyik legismertebb és (méltán) legkedveltebb írónk, Szabó Magda pedig egy sor regényében mintha éppen ezt a hatalmas és örök igazságot bontaná ki. Szabó szeret a családi kötelékek közt kutakodni, és nála a család sosem valami hétköznapi, triviális rendszer, hanem misztikus, rejtélyes entitás, a tagjaival együtt.
És hajlunk rá, hogy igazat adjunk neki, hiszen valahol minden ember meg- és kiismerhetetlen titok. Az ő hősei pedig ezen felül még titkolózóak is, nem nyitnak egymás felé – legyen szó Az ajtó konok házvezetőnőjéről, A Danaida boldogtalan, egymást elszántan gyűlölő csonka családjáról vagy a Pilátus özvegyen maradt öregasszonyáról és túlontúl határozott lányáról.
Az írónő a nehéz emberek, nehéz sorsok, nehéz kapcsolatok krónikása – pontosabban sokkal több annál, hiszen a külső történések mellett elsősorban a belső állapotokra koncentrál, és tűpontos pszichológiai elemzéseket nyújt helyzetekről, viszonyokról, sorsokról. És épp ez az, amit filmen nagyon nehéz visszaadni, hiszen még ha nem is egyes szám, 1. személyben van megírva a gondolatfolyam (általában nem, ennyire közel azért sosem kerülünk a Szabó-hősökhöz), az ún. áttetsző tudatnak köszönhetően megismerjük a karakterek érzéseit és gondolatait.
Ez az, ami miatt
ami nagyon hiányzik Dombrovszky Linda 2020-as Pilátus-adaptációjából. Az, hogy Iza, a vidéki kisvárosból Budapestre költözött orvosnő frissen megözvegyült édesanyját, Annát (a könyvben: Etelkát) drasztikusan kiszakítja addigi megszokott közegéből és seperc alatt felköltözteti a saját lakásába, egyszerű érzéketlenségnek és kegyetlenségnek tűnik, pedig a regényből tudható, hogy a nőnek megvoltak a maga indokai, és nem könyörtelenül cselekedett.
Mivel azonban az áttetsző tudat fogódzói hiányoznak a filmből, az Izát alakító Györgyi Anna szerepértelmezése is téves: a könyvben a nőnek megvannak a maga nagyon határozottan körülírható hiányosságai, de közel sem olyan kemény és érzelemmentes, ahogy azt a tévéfilmben láthatjuk. Ahogy az is súlyos leegyszerűsítése a dolgoknak, hogy az alkotás elején és végén, mintegy keretként megmutatják, ahogy a figura a címbeli Pilátusként (meg)mossa a kezeit – mintegy lerázva magáról a felelősséget az anyjával történtekkel kapcsolatban.
Az eredeti regényben a Pilátus-metaforát ennél sokkal többrétegűbben lehet értelmezni: eleve fennáll a lehetősége, hogy a kezeit mosó bibliai alakot egyszerre testesíti meg anya és lánya, hiszen
Iza kényszerű Pilátust csinált az özvegyből
azzal, hogy felhozta a látszólag kényelmes fővárosi lakásba, hogy attól kezdve Annának a világon semmire se legyen gondja, és ne kelljen semmivel se foglalkoznia, semmilyen felelősséget magára vállalnia.
Iza pedig nem kizárólag abban az ügyben moshatja a kezeit, hogy milyen sorsra jut végül özvegy anyja, hanem úgy általában azzal a vonásával hordozza magában a „pilátusságot”, hogy mindent és mindenkit eltávolít magától: ezért hagyta el a férje (ez egyáltalán nem derül ki a filmverzióból), és ezért nem érti meg, miért fáj annyira az anyjának az a sok jó, amivel kényezteti (az átköltöztetésen kívül például egy házvezetőnő, hogy az idős asszonynak végképp ne legyen mit kezdenie magával).
Dombrovszky Pilátusának ezzel együtt megvannak a maga erényei. Habár a Hámori Ildikó által megformált Anna esetében is borzasztóan hiányzik, hogy nem látunk a fejébe,
ahogy azt a könyv lapjai alapján elképzeltük.
Hámori színészi játékának szépségei mellett pedig alapvetően is egy jó ízléssel megvalósított, szép kis filmről van szó, amelyből hibái ellenére is átjön a tanulság: az emberek még akkor is tönkretehetik, ha közben nagyon szeretik egymást. A „kis film”-et pedig ezúttal szó szerint kell érteni, hiszen a Pilátus mindössze 74 perc hosszú – bőven elbírt volna még az anyag pár plusz jelenetet, amelyekkel tovább lehetett volna részletezni, mélyíteni Iza és Anna viszonyát. De az is lehet, hogy az adaptáción még ez sem segített volna, és az lenne a legokosabb, ha meghagynánk Szabó Magda ókori, mitikus hősök hübriszét megismétlő, egyszerre szimbolikus és egyéni, szoborszerű figuráit ott, ahova valók.
