Tény és való, Brit Marling és Zal Batmanglij párosára érdemes figyelni. A színésznőből lett forgatókönyvíró, producer és rendező, illetve francia-iráni alkotótársa olyan közös munkáikkal hívták fel magukra a figyelmet, mint a fesztiválsiker Sound Of My Voice (2011) és A Kelet (2013), illetve a két évadot megélt The OA (2016) című misztikus drámasorozat. Most újra egy sorozattal jelentkeztek – a „most” relatív, hiszen a széria már egy ideje kész volt, de az író-, illetve színészsztrájk miatt várni kellett vele. Ez van, ha valaki egyszerre színész és forgatókönyvíró... És azt is el kell ismernünk, hogy a Gyilkosság a világ végén első blikkre elég izgalmasnak tűnt, egy olyan alkotásnak, ami baromi jól néz ki, csupa naprakész kérdést vet fel, és olyan főhőssel jelentkezik, aki minden porcikájában kortárs, sőt, a kortársnál is kortársabb.

Darby Hart (Emma Corrin) amolyan minden egyben, fiatal írónő, hacker és nyomozó, aki arra tette fel az életét, hogy olyan megoldatlan gyilkossági ügyeket derítsen fel a maga eszközeivel, amiknek áldozatai nők voltak – adott esetben névtelen, senki által nem keresett nők és asszonyok. Darby külseje kissé androgün, rövid, tépett haja rózsaszínre van festve, túlméretezett kapucnis pulcsiban jár, fülében mindig ott az airpod, a barátai online fórumokon vannak, és a Google Maps mondja meg neki, hogy jusson el a felolvasóestjére, merthogy könyvet írt a nyomozásairól.

Mondjuk van egy kis „tetovált lány” áthallása a karakternek, de ez itt még nem zavaró.

Feltehetőleg a könyv kapcsán talált rá egy titokzatos, a világtól elvonult tech mogul (Clive Owen), aki elhívja a lányt valóban a világ végére, Izlandra egy „elvonulásra”, ahol briliáns elmék vitatják meg egymással azokat a kihívásokat, amikkel az emberiségnek szembe kell néznie a technikai fejlődése fényében. Naná, hogy nem vitatkozni fognak, hanem egy gyilkosságot próbálnak meg kinyomozni. Vagy többet, csak addig el is kell jutnunk.

Már a legelső epizódnál sejteni lehetett, hogy itt gondok lesznek. Merthogy a jelenben történő eseményekkel párhuzamosan megismerjük Darby előtörténetét, különös tekintettel kapcsolatára egy Bill nevű sráccal (Harris Dickinson), akivel aztán hat évvel később Izlandon fut majd össze. A fiú időközben a semmiből nagy művész lett, és valami köze van a milliárdoshoz és annak kódíró/hacker feleségéhez (őt alakítja Marling). Nyilván az volt a cél, hogy nagy legyen a kontraszt, és a múltbéli rész a poros, lerobbant, visszamaradott cowboykalapos Közép-Nyugaton játszódik. A lánynak pedig régen hosszú, barna haja volt, amikor ő meg a srác egy sorozatgyilkos után nyomoznak, de olyanok közben, mint két nyugdíjas, akik otthon hagyták a szemüvegüket és a gyógyszereiket, és most nem tudják, hol vannak. Nem sokat segít, hogy az ide némi Agatha Christie utánérzéssel összeterelt társaság sem sikerült túl színesre vagy érdekfeszítőre.

És az is nagyon furcsa, hogy a bemutatkozó epizód csigalassúsággal telik. Értem, ismerni kell a főhőst, kellenek a biztos alapok, de ami a jelenben játszódik, az sem pörög. Az egy és negyed órás epizódonkénti játékidő sem szerencsés, de a végére persze eljutunk a címben beígért halálesethez, csak irtózatosan lassan. Például percek telnek el, amíg egy mesterséges intelligencia alapú inas forró vizet enged a lánynak a szállásán, amit nem is tudom, miért tartottak olyan fontos mozzanatnak a készítők.

A mesterséges intelligencia és a digitális függőségünk nyilván kulcsszerepet játszik a filmben,

a milliárdos lakhelyén is minden automatizált és szupermodern, lenyomozható és visszakövethető, ha valaki elég ügyes hozzá, és ha spoilerezhetünk, a haláleseteknek és életveszélyes helyzeteknek is köze van a „műszaki paraméterekhez”. Ami ma már filmes nyelven nem újdonság, a Marking-Batmanglij páros pedig független filmes, elsősorban művészi szempontból közelíti meg a témát, ami erősen érződik a tempón, a folytonosság hiányán – és ha leegyszerűsítjük a dolgot, mindez szép lassan unalomba fullad.

Az sem segít, hogy lassan kiderül, az elsőre izgalmasnak hitt főhősnő mögött sincs sok minden. Hiába tudunk meg többet a múltjáról, valójában róla nem tudunk meg többet, nem lesz „élőbb” a figura, ahogy Emma Corrin játéka is egyre modorosabbá válik. Ami azt illeti, a nagy név Clive Owen is néha olyan, mintha még nem mutatták volna meg neki a forgatókönyvet, nincs semmi súlya a jelenlétének. Lehet, hogy Corrin, aki A korona negyedik évadában Diana hercegnőt alakította, ennél jobb színésznő, de itt két feladata van, gyanakodnia és kapiskálnia, ami nem túl hálás feladat

– és persze NAGYON Z generációsnak kell lennie, amit még ki is mondatnak más karakterekkel.

Nem mellesleg magát a karaktert a készítők a The OA második évadából "mentették ki", ahol már felbukkant egy Darby nevű, rózsaszín hajú lány, ami sok minden magyaráz.  Csak ugye a külsőségeken és modorosságon túl kéne némi mélység, némi kidolgozottság – a rejtélyekre a sorozat rendszerint két lépéssel vezet minket rá –, némi valódi feszültség és a már korábban is hiányolt izgalom. Mostanáig négy rész ment le a hét epizódból álló sorozatból, és bár történhet még sok minden, de ez eddig erős csalódás.

Értékelés: 6/10