A Candy Montgomery által 1980 júniusában elkövetett baltás gyilkosságot feldolgozó Szerelem és halál című hétrészes sorozatnak még csak április végén debütált az első három epizódja, de az angolszász szaksajtó rögtön a mennybe vitte a női főszerepet alakító Elizabeth Olsent, és máris Emmy-jelölést emlegetnek vele kapcsolatban. Olsen valóban remekül játszik a szériában (bár vannak azért modoros megoldásai, lásd a folyton hatalmasra kerekített szemeket) – az azonban (egyelőre legalábbis) minden más tekintetben elvérzik a Disney+-on tavaly októberben bemutatott, eredetileg a Hulura gyártott Candy: Halál Texasbannal összevetve (kritikánk itt olvasható).

A Hulu verziója eleve helyzeti előnyben van a David E. Kelley által jegyzett Szerelem és halálhoz képest, hiszen amit korábban ismerünk meg, az gyakran jobban tetszik – arról a nyilvánvaló okról nem beszélve, hogy habár az eset annak idején nagy port kavart az Egyesült Államokban, azért a közönség nagy része vélhetően itt találkozott vele először, a későbbi változat viszont már nem könyvelheti el erényként „az újdonság varázsát”.

De a Szerelem és halál – az első három epizódja alapján legalábbis – nemcsak emiatt kevésbé sikerült alkotás, mint a Candy, hanem néhány hibás alkotói döntés miatt is.

Talán földhözragadt indoknak tűnik, de ide kattintva látható az eredeti ügy valódi főszereplője, Candy Montgomery, és miközben a korábbi sorozat címszerepét alakító Jessica Biel mert csúnya lenni a szerep kedvéért (amibe minden bizonnyal volt beleszólása, hiszen ő volt az alkotás egyik executive producere is), addig ha a Szerelem és halál bármelyik jelenetében ránézünk Elizabeth Olsenre,

semmi más nem jut róla az eszünkbe, csak hogy gyönyörű.

Egy true crime széria esetében viszont igenis fontos lenne a fizikai hasonlóság az eredeti szereplőkhöz, ha már minden mást olyan pontosan rekonstruáltak, másrészt a sztár éteri szépsége a fókuszt is rossz irányba viszi, és sok néző szemében Candy nyilván már amiatt szimpatikusabbá válik a sorozat többi karakteréhez képest, mert finoman szólva is előnyös a külseje.

Ezen a Hollywoodból nagyon nehezen kikopó beidegződésen (ti. hogy mindenkinek idealizálják a külsejét) még túl lehetne lépni, viszont a Szerelem és halálnak a dramaturgiai felépítése is sokkal kevésbé izgalmas, mint a Candynek. Az HBO Max sorozata nemcsak lassú, de sokszor kifejezetten redundáns:

Amikor ugyanis a főhősnő viszonyt kezd egy baráti házaspár férfi tagjával, Allannel, számtalanszor látjuk ennek megvalósulását különböző motelszobákban. És mondhatjuk ugyan, hogy az alkotók ezzel azt akarták kifejezni, hogy egyre felszabadultabb, egyre merészebb a szex a felek között (ez amúgy nyilvánvalóan csak a különféle pózokat jelenti, mivel rossz hollywoodi szokás szerint a színészek ezúttal is ruhában szeretkeznek), de a néző nem hülye, kevesebből is megértené,

nem kell ötször megmutatni.

A Szerelem és halál alkotói ráadásul úgy tesznek, mintha nem ismernénk a sztori végét, és az elején csupán sejtetik a közelgő véres eseményeket: néhány másodpercre villannak csak fel képek a véres tetthelyről, majd egy sikoltást és vélhetően egy fejsze húsba csapódásának hangját követően rögtön a két évvel korábbi eseményekre váltanak, amelyeket gyötrelmesen lassan mesélnek el.

A Candynek ezzel szemben nemcsak a ritmusa volt jobb (öt epizódban is sikerült megjeleníteniük, amit itt összesen hétben fognak), de már az elején briliánsan vonták be a nézőt a sztoriba

azzal, hogy úgy indítottak, hogy az áldozattá vált nőt egész nap nem éri el telefonon a férje, így a férfival együtt lettünk mi is egyre idegesebbek; majd a címszereplőt mutatták, akiről tudtuk, hogy beugrott a másik asszonyhoz, és nemcsak rendkívül idegesen távozott tőle, de még a cipőjét is lecserélte, mert véres lett – és csak ezután a suspense helyzet után jöttek a múlt eseményeinek hátterét pszichológiailag is kiválóan feltáró flashbackek.

A Szerelem és halálban ehelyett inkább a hangulat megalapozására törekszenek, amit kicsit túl is hajtanak, elsősorban a gyakran elég tolakodó korhű zeneszámokkal. A széria ugyan jól hozza a Kelley talán legjobb sorozatára, a Hatalmas kis hazugságokra emlékeztető képmutató atmoszférát (a derűs tökéletesség mögött lappangó bűnös, sötét dolgokra utaló hangulatot), de emellett

számos más területet elhanyagolnak.

A főhősnő áldozatává váló Betty figurája például sokkal érzékenyebben volt ábrázolva a Candyben; itt meg sem próbálják szimpatikussá tenni vagy bármennyire közelebb hozni a nézőhöz, ehelyett elviselhetetlen perszónaként jelenítik meg, aki mellett gyakorlatilag szenved a férje (=Candy szeretője). Candy férje, Pat pedig még nála is egydimenziósabb: már-már imbecilist faragtak belőle, aki egész este csak röhögve bámulja a tévét, így nem is csoda, hogy az asszony megcsalja.

De a lélektani megalapozottság hiánya miatt a központi karakterekhez (Candyhez és szeretőjéhez, Allanhez) sem kerülünk elég közel, így ami ott precízen megszervezettnek tűnt, és a főhősnő mániákusságát húzta alá (a viszony lépésről lépésre történő, szinte mérnöki pontosságú megtervezése),

Az alkotók a két nő, Candy és Betty kapcsolatát is elhanyagolták, így csak szavakban jelenik meg, hogy elvileg nagyon közeli barátnők, a cselekményben magában kevéssé. A Szerelem és halál első három epizódjában ennek ellenére

vannak ugyan kifejezetten jó megoldások

(elég erős a diszkójelenet és a házastársi szex, majd az azt követő megismételt fogadalom párhuzamos vágása, Pat Candyhez írt levelének felolvasása pedig kifejezetten megrázó), de azok sem feledtetik a fent ismertetett aránytalanságokat és rossz választásokat.

David E. Kelley az évek-évtizedek során szinte olyan szintű sorozatpápává nőtte ki magát, mint Ryan Murphy, és az elmúlt időben évente, sőt volt, hogy félévente ontotta magából a tartalmakat, (lásd a Hatalmas kis hazugságok második évada, a Tudhattad volna, a Kilenc idegen, az Egy botrány anatómiája, Az igazság ára és a Végtelen égbolt harmadik évadának gyors egymásutánját), ami a jelek szerint nála is a minőség rovására ment. Így hiába zárult a Szerelem és halál az egyszerre debütált három epizód végén brutális cliffhangerrel (mármint azok számára, akik semmit sem tudtak a sztoriról),

ha valaki rá akar szánni az életéből több órát erre a valóban izgalmas és rejtélyes bűnügyre, az inkább a Candy: Halál Texasbant válassza.