A Lego kaland és a 21 Jump Street alkotója az Apple TV-re készített vicces krimikomédiát.
Valaki egyszer kinyomozhatná, miért élik reneszánszukat a krimik, mert az tény, hogy a női fókuszú lélektani thrillerek, a skandináv verziók és az Agatha Christie vonalon haladó klasszikusok továbbra is népszerűek. A trendre már a humor kisebb és nagyobb iparosai is reagáltak, így született meg például a Nő a házban szemben az utca másik oldalán a lánnyal az ablakban. A Netflix sorozatáról azonban sajnos kiderült, hogy a legnagyobb poénpetárdát már a címválasztással előtte, maga a produkció viszont súlyos identitászavarban szenved, paródiának nem elég vicces, komolyan venni pedig nem lehet.
Színre lépett szerencsére egy igazi profi mesterember is, Christopher Miller, aki kreatív partnerével, Phil Lorddal közösen eddig olyan sikerfilmeket készített, mint a Derült égből fasírt, A Lego kaland, a 21 Jump Street és a folytatásaik. Az afterparti ötlete már 10 éve megszületett, Miller az osztálytalálkozóján átélt élményeit és A vihar kapujában-féle Kuroszava-klasszikus történetmesélési stílusát házasította össze. Ekkor még filmként álmodta meg a projektet, később azonban rájött, hogy a sorozatformátum jobban passzolna a sztorihoz.
És valóban, Az afterparti fő attrakciója ugyanis pont az, hogy a bűntényt, illetve az odáig vezető eseményeket minden epizód más-más szereplő szemszögéből mutatja be. Az áldozat a világhíres popsztár, Xavier (Dave Franco), aki saját luxusvillája teraszáról zuhan a tengerparti sziklák közé, a gyanúsítottak pedig a volt osztálytársai, akik a hivatalos osztálytalálkozó után vonultak át hozzá afterpartizni. A helyszínre érkező nyomozó (Tiffany Haddish) azonnal munkába áll, hogy még aznap éjjel megtalálja a tettest. Vesztegzárat rendel el, és elkezdi egyenként kihallgatni a gyanúsítottakat, akik nemcsak azt mesélik el, hogy mi történt a házban, de az előzményeket, a régi gimiben megtartott osztálytalálkozót is felidézik.
A modern minisorozatok rákfenéje – amit a Disney Pluszra készülő Marvel-szériák is tökéletesen demonstrálnak –, hogy az alkotók sok esetben mozipótléként használják a platformot, vagyis egy filmre jobban illő, összefüggő történetet szabdalnak fel 6-8 részre. Az afterparti esetében ez a veszély szerencsére nem áll fent, mert bár ugyanezt a sztorit el lehetne mesélni egyetlen játékfilmben is, az epizodikus szerkezet maximálisan indokolt.
Nemcsak azért, mert minden rész más-más karakterre fókuszál, hanem mert még a műfaj is változik epizódról epizódra. Aniq például úgy idézi fel az osztálytalálkozót, ahol megpróbál újra összejönni régi szerelmével, Zoëvel, mint egy romantikus komédiát, a nő exférje, Brett akcióhősként látja magát, az önjelölt zenész, Yasper musicalt kanyarít az élményeiből, de kapunk thrilleres megoldásokat, egy flashbackepizódban tinidrámát, egy másikban pedig rendőrségi krimit, sőt még egy animációs rész is van.
Az afterparti így aztán nem is igazán krimiparódia, hanem olyan önfeledt műfaji játék, amelyben a rejtély megoldásánál izgalmasabb az odáig vezető út. Miller azért a karakterépítést sem blicceli el, könnyen lehet azonosulni a 30 felé járó szereplők problémáival, akik az osztálytalálkozó (és a gyilkosság) apropóján átértékelhetik a gimnázium vége óta meghozott választásaikat, és még az újratervezésre is lehetőséget kapnak.
A poénok minősége ugyan hullámzó, de ezért a kiváló casting bőven kompenzál.
A nyomozót alakító Tiffany Haddish-t és sztorit hullaként indító Dave Francót leszámítva Miller főként B-listás, de annál tehetségesebb komikusok közül válogatott. Az alelnökkel befutott Sam Richardson hitelesen hozza Aniq neurózisait, de Ben Schwartznak (Városfejlesztési osztály), Ike Barinholtznak, Ilana Glazernek vagy Jamie Demetriounak is jól állnak a típuskarakter.
A 8 epizód és a sokszor 40 perc feletti játékidő még ezzel együtt is enyhe túlkapás, a fináléban viszont nem okoz csalódást a széria, mert olyan megfejtést kapunk, amire még a klasszikus whodunit-krimik rajongói is csak csettinthetnek. Felőlünk jöhet a második évad, és a hírek szerint jönni is fog.
