„A forradalmak a történelem mozdonyai”, írta Karl Marx, kifelejtve, hogy mozdonyvezetőnek lenni rohadt nehéz, mocskos és kényelmetlen meló. Az ember korán kel, még a felmelegedés előtt karbantartja a kazánt, aztán egész álló nap szenet lapátol belé, miközben a motorért és az egész vonatért, no meg a célba jutásért is felelős. Mármint ez nagyjából így nézett ki a gőzmozdonyok idejében, és ahogy az Andor második évada is tanúskodik róla, az űrhajók, a lézerpisztolyok és a fénysebesség korában sem változott túlságosan a képlet.

Cassian Andor (Diego Luna) ráadásul nem is a legtehetségesebb sofőr: a második évad első jelenetében igazi anti-Anakinként próbál elkötni egy TIE-vadászt, aminek nem teljesen érti az irányítását. A titkos, beépülős hadművelet azzal ér véget, hogy egy hangárban szinte komikusan ide-oda csapódó, kontrollvesztett űrhajó vált lövéseket az addigra tucatjával érkező rohamosztagosokkal.

Szóval megnyugodhatunk, az Andor a folytatásban is megéli az identitását, amiért pár éve annyira megszerettük az első évadot: itt nem nagy hatalmú, epikus hősök sagája jön, hanem csetlő-botló, életszagú forradalmárok folytatják tovább reménytelennek tűnő harcukat a mindent és mindenkit bedaráló, egyáltalán nem bújtatottan fasiszta rendszerrel szemben. A mozdonyvezetés piszkos munka, de valakinek ezt is el kell végeznie.

A kritikusokat már megvette az Andor második évada

Szerdán jön az első három rész.

Tovább

Galaktikapolitika

Tony Gilroy, a Bourne-filmek és a Michael Clayton írója 2022-ben nagyjából mindenkit meglepett azzal, hogy egészen más szemlélettel állt a Star Wars világához, mint addig bárki más. Egyszerű, de nagyszerű, illő szóval forradalmi ötlete az volt, hogy a saga 45. évében végre eszébe jutott megkérdezni a nézőktől: te mit csinálnál, ha ebben a világban élnél?

Míg a Star Wars-filmek epikus űroperáknak készülnek, a Dave Filoni-féle sorozatokban pedig színészek által eljátszott akciófigurák egymásnak csattintgatásait látjuk. Az Egy új remény története előtt játszódó, a Birodalom ellen szerveződő lázadás történetét feldolgozó Andor hajlandó volt visszavenni a tempóból. A megszokottnál kevesebb akciójelenet mellett kapunk több, klasszikusan presztízstévésnek nevezhető karakterdrámát, áskálódó bürokratákat, és az Erőhöz nem értő lázadókat, akik hetekig tervezgetnek olyan rajtaütéseket, amiket egy jedi nagyjából öt perc alatt elintézne. Kellett, mint egy pohár víz a sivatagban.

A második évadban pár év kihagyással vesszük fel a fonalat ezekkel a galaktikus átlagemberekkel. Mindenki azt csinálja, amihez a legjobban ért: a fasizmusra hajlamosak épp holokausztot tervezgetnek, a baloldali lázadók egymással veszekednek, az arisztokrácia pedig úgy viselkedik, mintha semmi sem történne.

Gilroy már az első évadban sem kendőzte el, hogy tényleg komolyan akarja venni azokat a politikai felhangokat, amiket George Lucas már az 1977-es filmjébe is beépített. A technológiát és a helyszínül szolgáló messzi, messzi galaxist leszámítva akár a Harmadik Birodalom idején is játszódhatott volna a szürke karaktereket, arctalan erőszakot, kizsákmányolást és forradalmi filozófiát (sosem felejtünk, Nemik elvtárs!) felvonultató sorozat.

Az áthallások a második évadban még nyilvánvalóbbak. A cselekmény akkor dörren be, amikor a szintén Gilroy-féle Zsivány Egyesből is ismert Orson Krennic (Ben Mendelsohn), két jól fésült, kreatív propagandista, a „Felvilágosítási Minisztérium” munkatársai társaságában tervezi meg, hogyan fogja az egész galaxist egy értékes nyersanyagairól ismert bolygó lakossága ellen fordítani, majd erőszakkal kitelepíteni, esetleg kiirtani őket. 

Milyen jó ötlet a bolygó őshonos, elég undi, némileg poloskára emlékeztető pókjaihoz hasonlítani ezt az embercsoportot, és így hangolni ellenük a közvéleményt! – betűzi le a lényeget az Uralkodó sajtósa.

(A kritikám írásával nagyjából egy időben Gilroy  azt nyilatkozta, hogy ezt a jelenetet konkrétan a wannseei konferencia ihlette, ahol Heydrich és a náci vezetés krémtúrója 1942-ben eltervezte a holokausztot.)

Az Andor második évada feldolgoz egy megtörtént eseményt is a náci Németország történetéből

Tony Gilroy, a Star Wars-sorozat készítője elárulta, hogy a náci vezetés melyik találkozója szolgált közvetlen inspirációul az új évadhoz.

Tovább

Zene a hangzavar mögött

A kemény, politikai thrilleres hangvétel persze nem működne ilyen jól, ha a sorozat csak a kisemberség átélhető fenyegetéseit, jogfosztottságát, reménytelenségét mutatná be. Közben látjuk az itteni élet színes-szagos oldalát, szépségeit is: az apróságokat, amikért valahogy mégis megéri mindhalálig küzdeni. Persze az összes Star Wars-sorozat, vagy egyéb termék igyekszik kitágítani és belakni a saga folyamatosan épülő univerzumát, de az Andor még ezt is jobban csinálja.

A második évad során pozitívabb és negatívabb fordulatnál is az az érzésünk támadhat: ilyesmit még nem láttunk a Star Wars-ban. És most nem a jól megírt karakterekről, az okos feszültségkeltésről, vagy a sorozat háromrészes ívekre tagolt szerkezetéről beszélek. Hanem arról, hogy az Andor az első Star Wars, amely az elejétől a végéig bemutatja az egyik kultúrájának esküvői ceremóniáit. Az Andor az első Star Wars, amelynek dubstep a zenéje. Az Andor az első Star Wars, amely elég bevállalós, hogy foglalkozzon a nemi erőszakkal (avagy: a fasizmus gépezetébe beépített szexista töltetű kegyetlenséggel), és amelyben egyáltalán először szerepel ez a szó. 

Gilroy és csapata tudatosan érzékelteti, hogy a Birodalom nemcsak a bolygópusztító gonoszságokkal nulláz le életeket, kultúrákat, hagyományokat, szépséget: a mindennapos, rutinszerű, kisebb léptékű erőszak rontja el a legemberibb örömöket.

Az eddig megjelent részek alapján úgy tűnik, biztos az útja a győzelemig a lassan, de intenzíven építkező sztorinak, amely már az új évad első részeiben is úgy kaszabolja az első évadból jól ismert szereplőket, mintha nem lenne holnap, legmeghatóbb pillanatát pedig az egyik legellenszenvesebb karakterre hagyja. 

Luna játéka remek, de tudjuk, hogy a karakter címszerepeltetése csak ürügy arra, hogy rajta kívül számos emlékezetes szereplő között is elossza a cselekmény súlyát. Stellan Skarsgård ismét nyugtalanítóan megkapó a mindenre elszánt, halott lelkű lázadó szerepében, aki számára nincs olyan morálisan komplex probléma, amit ne tudna megoldani egy jó kis gyilkossággal. Több mélységet kap Mon Mothma (Genevieve O'Reilly), valamint Bix (Adria Arjona) karaktere is, és kedves, ismerős arcok szintén visszatérnek.

Az évad cselekménye időben már aggasztóan közel játszódik az azt követő Zsivány Egyes sztorijához, így már az első percektől nagyjából pontosan ki lehet találni, hogy ki fogja túlélni a történéseket – és ki nem. Ezek már csak ilyen különleges kisemberek: végzetük van, ráadásul többségében nem túl vidám. De óriási élmény látni, hogy még akkor is elvezetik ezt a mozdonyt, ha már sejtik, hogy sosem fognak célba érni vele.