Bár nyilván nem ez volt a szándék, de a valós események alapján készült netflixes Az eltűnt feleség valójában a norvég rendőrség alkalmatlanságának állít örök emléket.
Bár valójában Dunát lehetne velük rekeszteni, a streamingszolgáltatók ún. true crime dokumentumsorozatai iránt töretlenül nagy érdeklődés van, és ha engem kérdeznek, Anne-Elisabeth Hagen eltűnését is ilyen sorozatban lett volna érdemes feldolgozni. A Netflixre felkerült Az eltűnt feleség készítői azonban egy élőszereplős verzió mellett döntöttek, ami valóban jobban néz ki, de sokkal több izgalmat nem kínál – információt annál többet.
Az elsősorban a villamosságiparban és ingatlanfejlesztésben érdekelt norvég milliárdos Tom Hagen felesége, Anne-Elisabeth Hagen 2018. október 31-én tűnt el közel sem hivalkodó otthonukból Lørenskogban. A házban egy üzenetet hagytak, amiben 9 millió eurót követeltek egy Monero nevű kriptovalutában, illetve figyelmeztették Hagent, hogy ne forduljon a rendőrséghez. Ő azonnal felhívta a rendőröket, kérve őket, hogy diszkréten kezeljék az ügyet, ők pedig annyira diszkrétek voltak, hogy megdöbbentő módon csak 71 nap után hozták nyilvánosságra az esetet, és tájékoztatták a sajtót. Addig semmiféle nyomra nem bukkantak, és innentől kezdve nem is nagyon reménykedhettek, hogy találnak valamit. Jobb ötlet híján elkezdtek információkat kiszivárogtatni a sajtónak, hátha azok többre jutnak. Ez részben működött is, hiszen nekik például eszükbe jutott egy nyelvésszel elemeztetni a levelet, amiben váltságdíjat követeltek, és több ígéretes nyomot találtak.
Az öt részes minisorozat minden epizódjában az ügy más-más szereplőjével foglalkozik, persze közben tartva az időrendiséget és az események általános menetét. Sorra kerül a nyomozást vezető rendőrnő, Jorunn Lakke (Yngvild Støen Grotmol) és társa, Micael (Kidane Gjølme Dalva), akik, miután az égvilágon semmire nem jutnak, a férjet kezdik gyanúsítani, majd jön az újságíró (Christian Rubeck), aki szintén ezen a szálon halad, részben a rendőrök infói alapján. Őket követi a férj ügyvédje, aki szétszedi a rendőrség ingatag lábakon álló vádjait, majd megismerjük az újságírónőt, aki egy alvilági szálra bukkan, az utolsó részben pedig előkerülnek azok az informátorok, akik ugyan tényleg rengeteg dologgal állnak elő, de nem tudni, hogy meg lehet-e bízni bennük,
hiszen cserében mind kér valamit.
Merthogy ekkorra már az egész norvég alvilág, az összes elítélt tudta, a rendőrség egy helyben topog, és szükségük van valami kézzelfoghatóra.
Ami azt illeti, Az eltűnt feleség pont erre a motívumra épül: mindenki akar valamit,
mindenkinek megvan a maga vesszőparipája, ami vezérli ebben az ügyben.
A nyomozónő korán elvesztette édesanyját egy balesetben, így mindenképpen élve akarja megtalálni Anne-Elisabethet, az újságíró apja bántalmazó volt, így automatikusan bűnösnek látja a férjet, az informátorok előnyöket akarnak kiharcolni a börtönben, az újságírónő belorusz politikai menekült, így nem bízik a rendszerben és a rendőrökben se. És milyen igaza van! Számomra nem volt világos, hogy a sorozat szándékosan mutatja be ilyen alkalmatlanként a rendőröket, vagy az a történetből derül inkább ki. Az utóbbira szavaznék, hiszen magukat a nyomozókat szimpatikusként ismerjük meg, ám közben bicskanyitogató, hogy ők és maga a testület milyen szarvashibákat vétettek.
Lehetne hosszan sorolni, miket, kezdve a 71 napos hallgatástól, de az egyik legfelháborítóbb az, ahogy a sajtót kezelték, akiknek illegálisan szolgáltattak olyan információkat, amivel egy bizonyos irányba terelték őket, majd amikor azok máshol kezdtek el vizsgálódni, fenyegetéssel vették rá őket, hogy álljanak le. Nem is tudom, hogy egy nyugati demokráciában ez hogyan is lehetséges, de tény, hogy egy dokusorozat ennek jobban utánamehetett volna, és bár Az eltűnt feleség nem vét komoly hibákat, és mint gyakorlatilag minden skandináv film és sorozat, jó a színészi játékban és a párbeszédekben, semmi egyénivel, átütővel vagy legalább emlékezetessel nem rukkol elő, ami indokolttá tehetné a tényt, hogy élőszereplős verzióban készült el.
Értékelés: 6/10
