A Háború a tengeren című Netflix minisorozat azon norvég tengerészek előtt tiszteleg, akik nap mint nap vitték vásárra a bőrüket, hogy értékes rakományuk célba érhessen, de sok köszönetet nem kaptak érte.
Az elmúlt években az északi országok, és soroljuk ide Hollandiát és Dániát is – a semleges Svédország nyilván kivétel – sorra készítették el a maguk remekül sikerült II. világháborús filmjeit és sorozatait, amik ráadásul a konfliktus kevésbé ismert oldalát mutatták be, Az élen a norvégok jártak/járnak, és van mesélnivalójuk. A Max Manus (2008 ), A becsület keresztje (2012), A király választása (2016 ), A tizenkettedik férfi (2017 ) és legutóbb a Narvik (2022) után most egy sorozattal jöttek ki Háború a tengeren címmel, ami sokban most, mint a többi alkotás, hősei a kereskedelmi flotta matrózai. Akiknek civilként kellett végigcsinálniuk az egész háborút.
Ahhoz, hogy a szövetséges hadigépezet működésben maradhasson, hogy a kellő mennyiségű hadianyag, élelmiszer és katona eljuthasson a megfelelő helyre – és a civil lakosság se haljon éhen – iszonyú mennyiségű kereskedelmi hajónak kereskedelmi hajónak kellett járnia az óceánokat.
A németek érdeke természetesen az volt, hogy ezek közül minél többet elsüllyesszenek,
így a különböző nemzetiségű tengerészek nap, mint nap életveszélyben dolgoztak, ráadásul anélkül, hogy visszavághattak volna. Norvégia lerohanása után az Angliába menekült VII. Haakon király a teljes norvég kereskedelmi flottát – nyilván azokat a hajókat, amik nem rekedtek a hazai kikötőkben - Anglia és a szövetségesek rendelkezésére bocsátotta, így ezek a tengerészek nem is választhattak, az ő esetükben dezertálásnak számított volna, ha nem teljesítenek szolgálatot és valamelyik semleges kikötőben maradnak. Hőseink is norvég tengerészek.
Alfred (Kristoffer Joner) kissé befelé forduló családos ember, és azért vállal egy hosszabb tengeri utat még 1939-ben a legjobb barátja, a vidám agglegény Sigbjørn (Pål Sverre Hagen) biztatására, hogy el tudja tartani feleségét, Ceciliát (Ine Marie Wilmann) és három gyermekét. A háború kitörése a nyílt tengeren éri őket, tudják, hogy hosszú ideig nem térhetnek haza, és hajójuk hamarosan roncsok és a vízben lebegő, élő és halott testek között halad át
– megállniuk csak a legritkább esetben szabad, különben ők is célponttá válnak.
Nem csoda, ha hőseink kissé irigyen gondolnak azon bajtársaikra, akik egy lőszert szállító hajón vesztek oda, hiszen a hatalmas robbanásban a másodperc töredéke alatt pusztultak el, és már pontosan tudják, ennél van sokkal rosszabb halál is. Eközben szülővárosukban, Bergenben a németek tengeralattjáró támaszpontot építenek ki, amire a szövetségesek bombázással válaszolnak. Innentől csak idő kérdése, hol csap be előbb a villám, hőseink hajóján vagy odahaza. Gunnar Vikene rendező, forgatókönyvíró pedig mindent belepakolt a három, egyenként majdnem egyórás részből álló minisorozatba, ami ebben a helyzetben megtörténhet.
Szándékosan nem klisét írok, mert nem klisé a kereskedelmi hajók megtorpedózása, ha a norvég hajók fele erre a sorsra jutott a háború során. és nem klisé az sem, ha az angol bombák egy része civil épületekre esik, ahogy az a valóságban is oly gyakran megtörtént. Ez utóbbi szempontból a Háború a tengeren sokban hasonlít a szintén a Netflixen futott dán Az árnyék a szememben (2021) történetére, de persze vannak jelentős különbségek. Például az, hogy
sem Alfred nem tudja, mi történik a családjával a megszállt Norvégiában, sem a családja nem tudja, mi történik vele.
Ez a történet egyik legfontosabb szála, persze azon túl, hogyan tartja egymásban és társaikban a lelket a két jóbarát, hogyan segítik át egymást a legnehezebb helyzeteken át, felváltva mentve meg egymás életét. A rendkívül intenzív Kristoffer Joner és a jóval szerethetőbb, Pål Sverre Hagen remek partnerek ebben, és bár nem kell semmit igazán látványosat eljátszaniuk, mindketten meggyőzőek - különösen Joner, de érzésem szerint rá eleve többet is pakolt az író-rendező.
Azért akadnak klisék is - a javarészt már a háború után játszódó harmadik részre tartogatva. Ha engem kérdeznek, ezt a teljes epizódot kihagyhatták volna, bár értem és teljesen jogos, hogy a készítők meg akarták mutatni, hogy mennyire megváltozva térnek haza azok, akiknek megadatott, hogy hazatérhessenek.
Ennyi jár is ezeknek karaktereknek!
Csakhogy amit itt látunk, az szinten mind abszolút kiszámítható, hiszen ezerszer láttuk már korábban. Ami nem feltétlenül rontja le a filmet, mert önmagában nem is rossz, de nem is ad hozzá túl sokat, ahhoz képest, hogy nagyjából a minisorozat harmadát viszi el.
Értékelés: 7/10
