65 évvel ezelőtt, 1959. július 22-én mutatták be a mozik Ed Wood híres-hírhedt B-filmjét.
Az internet korában az ember már csak végletekben tud gondolkodni: a legújabb kasszasiker vagy a valaha volt „legjobb” vagy a „legrosszabb” film Hollywood történetében – nem létezik középút. Holott a Bosszúállók: Végjáték messze nem tartozik a mozgókép legjobbjai közé, és a „minden idők legrosszabb filmje” címet tartogassuk inkább a Tommy Wiseau-féle A szobának... Vannak ugyanis olyan „rossz filmek” is, amelyek tulajdonképpen nagyon is szerethetőek, ilyen például a sokáig a „valaha készült legrosszabb filmként” emlegetett Plan 9 from Outer Space, azaz a 9-es terv a világűrből.
65 évvel ezelőtt, 1959. július 22-én mutatták be a mozik Ed Wood híres-hírhedt B-filmjét, amelyben egy csapat földönkívüli érkezik a Földre, és életbe léptetik a „9-es tervet”, vagyis feltámasztják a halottakat, hogy azok megtámadják az élőket. Ez eddig egy tipikus '50-es évekbeli B-kategóriás sci-fi, csakhogy az olcsó költségvetéssel dolgozó Edward D. Wood Jr. olyan mesterien gyúrja egybe az atompunk és a gótikus horror elemeit a Hirosimára ledobott atombomba pusztítását követő egzisztenciális kérdésekkel, hogy az már művészi szintre emeli a munkáját.
Tényleg a 9-es terv az űrből „a valaha készült legrosszabb film”?
Távolról sem. Bár tény, hogy technikailag az egyik leghitványabb produkció a silány operatőri munkával, az ócska díszletekkel, az idegen faj béna jelmezeivel és a kicsit sem hiteles színészekkel, de nem véletlenül lett kultfilm belőle (különösen azután, hogy Tim Burton egy igen emlékezetes életrajzi filmben dolgozta fel a rendező, Ed Wood életét). Valójában a 9-es terv összes hibája frappáns és kreatív, gondoljunk csak a nyitójelenetre, amelyben az ismert amerikai médium, Jeron Criswell King teátrálisan bejelenti:
Üdvözlet barátaim! Mindannyiunkat a jövő érdekel, mert ott fogjuk tölteni életünk hátralévő részét!
Ez a mondat annyira abszurd és színpadias, mégis annyira ütős, hogy a karneváli kikiáltók is megirigyelhetik. Minden további jelenet tovább fokozza a rossz értelemben vett diákszínjátszókörös érzést – a film azonban maga is elismeri giccses jellegét.
Ahelyett tehát, hogy a csapnivaló rendezőként emlegetnénk Ed Woodot, inkább a mozi nagy úttörőjeként kellene rá tekintenünk!
