Tulajdonképpen vagány dolog a színésznőtől, hogy bevállalta ezt a gyerekzabáló, visszataszító és néha elég ijesztő figurát. Látszik is, hogy pompásan szórakozott.
Roald Dahl nagyon is felnőttes gyerekmeséi mindig is remek filmes alapanyagnak bizonyultak, így nyilván nem véletlen, hogy az egykor Hollywood egyik legnagyobbjának számító, az elmúlt évtizedre azonban jelentősen „megkopott” Robert Zemeckis (A smaragd románca, Vissza a jövőbe, Forrest Gump) is őt választotta. És mivel 2020-ban járunk, Zemeckis elvégezte a korszellem által igényelt változtatásokat. Az árva kisfiú (Jahzir Kadeem Bruno) ebben a verzióban afroamerikai, akárcsak a nagymama (Octavia Spencer) – ő eredetileg például norvég volt –, de ez majdnem lényegtelen részlet, a show-t úgyis Anne Hathaway viszi el.
Ő a főboszorkány, a maga vágott szájával és csiricsáré, de nyilván drága ruháival, és bár ordít róla, hogy boszorkány, a felnőttek csak a pénzt látják és a rangot, így a kisfiúnak és a furcsa nagymamának nem hisz senki. Pedig a mama és a kisfiú is találkozott már korábban banyákkal, ezért is menekültek ebbe a hatalmas luxusszállodába, mondván, itt csupa gazdag fehér van, a boszorkányok pedig csak a szegény senkikre vadásznak, akik nem hiányoznak senkinek. És ezen a ponton a Roald Dahl: Boszorkányok elmehetett volna egy nagyon izgalmas irányba, ami tényleg indokolta volna a színváltást, de csak pár lépésig jutottak, igaz, ezek a lépések is elgondolkodtatóak. Merthogy voltak/vannak sorozatgyilkosok, akik valóban pont ebből a közegből választják áldozataikat, és akkor a nagyobb társadalmi visszásságokról nem is beszéltünk.
Nagyon bonyolult mesére persze senki se számítson, Dahl eredeti meséje sem vaskos olvasmány, a lényeg az, hogy a kisfiú pont belefut a hotelben éves gyűlésüket tartó boszikba, a főboszi pedig új tervvel áll elő: egy főzet segítségével kisegérré változtatják a világ összes kisgyerekét, majd rájuk hívják a rágcsálóirtókat. Ezt a tervet kell megakadályozni mindenáron, nyilván sikerül is, a kérdés az, milyen áron. Zemeckis pedig láthatóan elemében van, különösen azoknál a részeknél, amikor az egérré változtatott gyerekek kalandjait követjük, még akkor is, ha az animáció nincs is 2020-as szinten – ezen a téren a kísérletező kedvű rendező néha le van maradva -, nekem mégis az előzménytörténet tetszett. Itt viszont a nagyi szerepekre született Octavia Spencerrel és a hozzáillő zenével – az előzetesben is megszólaló Reach Out (I'll be There) a Four Topstól csak az egyik a remek számok közül -, aztán jön Anne Hathaway. Őt pedig aztán jól megcsinálták.
Hathaway boszorkánya egyrészt annyira jól sikerült, hogy a stúdió kénytelen volt bocsánatot kérni a végtagdeformitással élőktől -, másrészt rohadt ijesztő, amikor előjön a boszorkány énje. A túltolt, túlszínes, túlmozgásos karakterre nem lehet nem figyelni – bár egy másik boszorkány, Josette Simon korábban még nála is hatásosabb egy cukorkás jelenettel -, még akkor is, ha ez gyakorlatilag ripacskodás. Hathaway láthatólag előszeretettel veti le a jókislányos imidzsét, és ez jól is áll neki: pörög, ragyog, pattog és néha még egész vicces is. De nagyon undorító is tud lenni fültől fülig felvágott, hatalmas szájával és hegyes fogaival – nem véletlen a 12-es korhatár karika. Egy dolog viszont teljesen félrement: az elég nagy teret kapó narráció, amelynek eredeti hangja Chris Rock, és a szinkron is őt utánozza, a kisfiú felnőtt énjeként – ő amúgy is tud nagyon idegesítő lenni, és semmi logika nincs abban, hogy a teljesen normálisan beszélő kissrác öreg korára ennyire gettósan beszéljen.
Értékelés: 8/10
