Az új mutánsok (2018)

A többször is elhalasztott film eleve azzal a hendikeppel indult, hogy X-Men-franchise utolsó darabjaként készült, és így (bár a film készítői eredetileg kisebb formátumú horrorprojektnek szánták) neki kellett a kielégítő lezárást szállítania minden idők egyik legikonikusabb szuperhősfilmes szériájához.

Aztán a harmadik felvonásra végre kapunk egy sajátos hangvételű X-Men-mozit, amikor végre arra a mutáns karakterre összpontosítanak, aki a legmenőbb az összes közül: Illyana Rasputinra, vagyis Magikre (Anya Taylor-Joy), aki mágikus képességekkel és egy bazi nagy karddal rendelkezik. Az egész film fénypontja a végső harc Magik és egy izzó szemű óriási démonmedve között, és ezt nézve azt kívánjuk, bárcsak az egész film róla szólna.

Agyar (2014)

Kevin Smith filmográfiájának egyik legfurcsább darabja egyben az egyik legfurcsább film, ami valaha Hollywoodban készült – és nem jó értelemben. A film Wallace Bryton (Justin Long), egy népszerű podcast-műsorvezető történetét meséli el, aki Howard Howe (Michael Parks), egy kerekesszékes öreg tengerész kúriájában köt ki. A film nagy része a Wallace és Howard közötti hosszú beszélgetésekből áll, amelyekből megismerjük utóbbi figura tragikus múltját, valamint egy Guy LaPointe (Johnny Depp) nevű férfi Howard hollétével kapcsolatos nyomozását. Aztán a sztori átcsap horrorba, ahogy

Howard lassan ember/rozmár hibriddé alakítja át a magatehetetlen Wallace-t,

de még ez sem segít a lomha elbeszélésen és a túl hosszúra hagyott játékidőn. A legjobb rész persze a végén jön, amikor a szerencsétlen hibridet egy állatmenhelyre küldik. Amikor utoljára találkozik a barátnőjével, a rozmár Wallace szívszorító üvöltést hallat, bizonyítva, hogy megkínzott elméjének emberi része még mindig létezik.

Transformers: A kihalás kora (2014)

Sok szó esett már arról, mekkorát zuhant a Transformers-franchise minősége, és A kihalás kora is ezt támasztja alá zavaros sztorijával, amelyben Mark Wahlberg feltalálót alakít, a transformerek pedig valami mondvacsinált okból harcolnak egymással elnyújtott akciójeleneteken keresztül. Az egésznek nincs semmi tétje: iparmágnások szőnek összeesküvést az emberiség megmentésére, miközben valójában pusztulásra ítélik; Wahlberg pedig úgy csinál, mintha értené, mi zajlik körülötte. És mégis, a film összes hibája ellenére kapunk egy emlékezetes befejezést, amit két szóval foglalhatunk össze:

óriási robotdinoszauruszok.

Miért vannak dinobotok egy Transformers-filmben? Kit érdekel? A lényeg, hogy az utolsó epikus csatában láthatjuk Optimus Prime-ot és társait dinobotok tetején lovagolni. A magát eddig halálosan komolyan vevő Michael Bay itt egy rövid pillanatra átadja magát gyermeki énjének, hiszen játékok kelnek életre a vásznon. Az egésznek eleve erről kellett volna szólnia.

Star Wars: Baljós árnyak (1999)

Nehéz lenne röviden felsorolni, mi a gond a Star Wars-franchise előzménytrilógiájával. A párbeszédek csapnivalóak, a színészek olyanok, mintha úgy zavarták volna őket oda a kamera elé, Jar Jar Binks mintha egy másik filmből tévedt volna ide, a Galaktikus Kereskedelmi Szövetség belső működéséről pedig valamiért túl sok szó esik. De a sok hiba ellenére a film adott nekünk egy igazán emlékezetes karaktert, Darth Maul (Ray Park) alakjában. Maul dupla pengéjű fénykardjának és akrobatikus képességeinek köszönhetően a végső csata közte és Qui-Gon Jinn (Liam Neeson) illetve Obi-Wan Kenobi (Ewan McGregor) között valóban epikusra sikeredett.

A halál angyala (1983)  

Angela (Felissa Rose), aki egy borzalmas hajószerencsétlenség során elveszítette a családját, nyárra az Arawak táborba kerül, ahol csendes és befelé forduló természete miatt bullying célpontjává válik. A tábornak azonban hamarosan nagyobb problémákkal kell megküzdenie, amikor brutális gyilkosságok sorozata kezdődik.

Csakhogy a film azzal a nagy csavarral ér véget – vigyázat, extra spoilerveszély! –, hogy a félénk, csendes kis Angela a gyilkos. Sőt: Angela valójában egy Peter nevű fiú, akit arra kényszerítettek, hogy lányként nőjön fel. Az utolsó jelenetben Angela/Peter vérrel borítva, meztelenül áll, és egy olyan üvöltés tör ki belőle, amelyben benne van minden dühe és megalázottsága. Akármilyen is volt addig a film (nem jó) ez a műfaj egyik legemlékezetesebb momentuma.

Equilibrium – Gyilkos nyugalom (2002)

A Mátrix óriási sikere egy rakás hasonló, szintén egy-egy futurisztikus disztópikus társadalomban játszódó filmet eredményezett, ahol a főhős hosszú évek agymosása után ébred öntudatra, hogy megdöntse az elnyomó rendszert. Az Equilibrium is pont ilyen: Christian Bale egy végrehajtó, aki egy olyan kormánynak dolgozik, amely betiltotta az érzelmeket. Csakhogy „elgurul a gyógyszere”, ami addig elnyomta az érzéseit. Bár maga a sztori tök átlagos és kiszámítható, az alkotás fontos elemmel gazdagította az akciófilm műfaját.

A „gun kata" egy olyan harci stílus, amelyben a pisztoly nemcsak lőfegyver, hanem egyrészt a kar meghosszabbítása, másrészt az egész test súlypontja, és minden mozdulat egyfajta balettként e körül mozog.

Ennek a technikának köszönhetjük a végső, elképesztően menő harcjelenet is, ahol Bale – miután igazi karddal vívott meg egy sereg gazemberrel –, kardként forgatja fegyvereit, így számolva le legfőbb ellenfelével.

Ördög (2010)

Bár a filmet rendezőként John Erick Dowdle jegyzi, a forgatókönyvíró és a producer M. Night Shyamalan, így nem túl meglepő, hogy a végén jókora fordulat vár a nézőkre. Pedig a felállás látszólag egyszerű: öt vadidegen, három férfi és két nő száll be az irodaház felvonójába. A lift elakad, és a kezdetben csak kényelmetlen helyzet lassan, de biztosan egyre rémisztőbbé válik.

A felvonó halálos csapda, ahol szörnyű dolgok történnek,

és egyre nyilvánvalóbb, hogy az eseményeket közülük valaki irányítja. Az eseményeket ipari kamerán keresztül figyelő biztonsági őr egy pillanatra az ördög arcát véli felfedezni: nekünk csak azt kell kitalálni, az öt idegen közül melyiknek a bőrébe bújt a címmel kissé indokolatlanul korán beharangozott gonosz. A vége nemcsak azért üt nagyot, mert aligha számít bárki ERRE a megoldásra, hanem azért is, mert a nagy csavart még újabb csavarok követik – hiszen egy M. Night Shyamalan-filmről van szó.

A magányos lovas (2013)

Hiába a hatalmas költségvetés, az olyan A-kategóriás főszereplők, mint Johnny Depp és Armie Hammer, az elképesztő kosztümök és látványvilág, valamint a kiváló akciójelenetek, amelyekkel Gore Verbinski rendező elvileg nem hibázhatott volna, a régimódi karakterekre épített régimódi, mindenféle eredetiséget és főleg hangsúlyt nélkülöző sztori mégis besült. Nem sokat segített, hogy az ekkorra már kissé elhasznált Deppre egy nagyon furcsa indián szerepét osztották, ahogy az sem, hogy sokáig nem derül ki, hogy akkor ő vagy a Hammer által alakított magányos lovas a főhős.

A végére mégis szintet lépünk, mert az utolsó nagy harcjelenet parádésra sikerült.

A képsor nem egy, hanem rögtön két, egymással párhuzamosan haladó, majd egymás útját keresztező vonat tetején zajlik, Depp pedig közben egy hosszú létrán egyensúlyozva mutat be egyszerre vicces és lélegzetelállító dolgokat. Még tisztelgést is kapunk tőle A Karib-tenger kalózai előtt, amikor Tonto a csata közepén Jack Sparrow kapitány pózába vágja magát.