Hősünk nagy titkot rejteget, aminek köze van Harry Potterhez, és amit még legjobb barátainak sem árul el az elmúlt évek egyik legjobban fogadott tinivígjátékában, amit azért egy icipicit túlértékelnek.
A tizenhét éves Simon Spier teljesen átlagos srác, egy kisváros gimijébe jár, jóképű, de nem feltűnően jóképű, okos és művelt, de ezzel sem tűnik ki, kapucnis pulcsit, farmert és edzőcipőt hord, mint szinte minden más srác a suliban, legfeljebb abban különbözik tőlük, hogy meleg. Amit titokban tart, még családja és barátai előtt is, sőt, ő is csak pár éve tudja ezt magáról, amikor elkezdtek lucskos álmai lenni Harry Potterről. És Simon jól van úgy, ahogy van, esze ágában sincs coming outolni, de minden megváltozik, amikor online megismerkedik egy sráccal a suliból, aki szintén meleg, és szintén nem tudják róla, hogy az, és mivel egyikük sem a saját nevét használja, legfeljebb sejthetik a másik kilétét.
És kezdődik a különös bújócska és találgatás, ami sok zsákutcához és kínos helyzethez vezet, különösen azután, hogy Simon egyik kíváncsi és nem túl szimpatikus osztálytársa, aki úgy néz ki, mint Ryan Gosling nem túl menő kisöccse, véletlenül rájön a titkára és zsarolni kezdi vele. Innentől kezdve hősünk kénytelen bevonni a legjobb barátait is a játszmába. Aminek, mint tudjuk, nincs különösebben nagy tétje, hiszen a napjainkban járunk, és a suliban már van nyíltan meleg srác, annak sem lett semmi baja, csak néha piszkálja pár hülyegyerek, de mindig helyre tudja tenni őket. Vagyis nincs nagy dráma, és Greg Berlanti (Ilyen az élet) rendező szerencsére nem is akart mást, mint egy őszinte, de könnyed tinifilmet összehozni, és aki nem akar sokat, annak könnyen teljesül minden álma!
A Kszi, Simont hamar kikiáltották az elmúlt évek legjobb meleg tinivígjátékának, és hát nem túl erős a verseny, sőt, hirtelenjében nem is tudok másik meleg tinivígjátékot, de korszakalkotó darabról nincs szó, csak egy rendkívül kedvelhető darabról. És Berlanti, aki Becky Albertalli nálunk is megjelent bestselleréből dolgozott, annyira szerethető akart lenni, hogy itt mindenki szimpatikus, még az is, aki nem az. Végső soron szimpi a zsaroló srác és azok is, akik a másik meleg fiút csesztetik, jópofi az iskolaigazgató, a többi diák, minden szülő, nincs egyetlen egy genyó sem. Csak a filmekből és tinisorozatokból jól ismert sztereotípiák jönnek szembe a folyóson, ahogy a tiniszínészekből sem feltétlen sikerült emlékezeteseket vagy különösebben tehetségesebbeket találni.
A címszereplőt alakító Nick Robinson (A nyár királyai) ugyan nem kifejezetten emlékezetes, de kedvelhető - ez ugyebár a koncepció, de hol van súlycsoportban például Timothée Chalamettől, ha már meleg tiniket játszó színészekről van szó -, Alexandra Shipp is nagyon jó, mint az egyik bizalmas barátnő, de a többiek tökéletesen felejthetőek. És ez vonatkozik a szülőket játszó Jennifer Garnerre és Josh Duhamelre, akik nyilván azzal a feltétellel írtak alá, hogy a film meghatározó pontjain fejenként legalább egy inspiráló beszédet kapnak – meg is kapták. A Kszi, Simon akkor igazán jó, amikor szakít a tinivígjátékos hagyományokkal, és elereszti a fantáziáját – mint amikor főhősünk eljátszik a gondolattal, milyen lenne egy olyan világ, ahol a heteróknak is coming outolniuk kéne. Na, ott az egész mozi röhögött, és ott éreztem, miért szeretik ezt a filmet annyian –, máskor viszont kicsit vakartam a fejem, hogy ez most csak én nem vettem meg? És milyen részeg tini énekel manapság karaokén Violent Femmes számot? Azt sem tudják, micsoda vagy kicsoda az!
Értékelés: 6/10
